Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 81 — Az az érzelem, amely ezekben a költeményekben kifejezést nyer, az olasz árkádistákéhoz hasonlóan a naiv és szentimentális elem legpokolibb konfliktusát mutatja, mert az édeskés, finnyás, kényeskedő korhangulatot ezek is naiv tárgyhoz kötik. Tárgyukat még elég helyesen választják meg, leginkább a természetből s a szív birodalmából, s az is elismerésre méltó, hogy költeményeikben bizonyos csínra s kellemre törekednek, jelentőségük azonban csak annyi, hogy a német idill * fejlődését megindítják s jó melegágyat készítnek későbbi felvirágzásának. A XVII. században alakúit különféle irodalmi társaságok között, amelyek a német idill fejlődésére irányító hatással voltak, meg kell még emlékeznünk a „Göttinger dichterbund"-ról is, mert e társaságnak az idill igen sokat köszönhet. E szövetségből kerül ki ugyanis Voss, aki egyike a legjelesebb német idill— költőknek s tagjai is csaknem kivétel nélkül idilli hangulatú költők voltak. A társaság alapítása is idilli jelenethez fűződik, amelyet Voss egyik levelében a következőképen ad elő: „Ach, den 12. sept, da hätten Sie hier sein sollen! Die beiden Miller, Hahn, Hölty, Wehr und ich giengen noch des abends nach einem nah gelegenen dorfe. Der abend war ausserordentlich heiter, und der mond voll. Wir überliessen uns ganz den empfindungen der schönen natur. Wir assen in einer bäuernhütte eine milch, und begaben uns darauf in's freie feld. Hier fanden wir einen kleinen eichengrund, und sogleich fiel uns allen ein, den bund der freundschaft unter diesen heiligen bäumen zu schwören. Wir umkränzten die hütte mit eichenlaub, legten sie unter den bäum, fassten uns alle bei den händen, tanzten um den eingeschlossenen stamm herum, — riefen den mond und die sterne zu zeugen unseres bundes an und versprachen uns eine ewige freundschaft". — A társaság ténykedéséről az idillel kapcsolatban egyelőre nem mondunk semmit, mert minden nevezetes mozzanat Voss nevéhez fűződik, akinek mint idillköltőnek méltatására később rátérünk. A nevezetesebb német idillköltők sorát a svájci Gessner nyitja meg, akiről méltatlanúl oly sokan s oly sokáig dicshimnuszokat zengtek s akit sokan elég merészek voltak Theokritos mellé, sőt fölé helyezni az egyetemes idill— irodalomban. Hogy másokat ne is említsünk, megteszi ezt Sulzer, amidőn így szól: „A német nemzet tudja Theokritos első valódi s szerencsés utánzóját felmutatni, aki annyiban hasonlít hozzá, hogy a természet szép egyszerűségét mesterien ábrázolta. Úgy látszik, hogy Theokritost abban felülmúlta, hogy pásztorait szeretetre méltóbbá teszi".

1 Ma már túl vagyunk ezen az avult állásponton, amelyet a Gessner iránt nagyon elfogult németek fogalmaztak s a franciák még jobban túloztak; a modern kritika felfedte Gessner óriási tévedéseit s épen azt rójja meg műveiben, amit a régi dicsőített. Azt mondja Gessner az idillek elé írt előszóban, hogy Theokritost vette 1 L. Sulzer: id. mű, I. bd. 348—349. 1. 5