Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 76 — kritosé és Vergiliusé. Úgy látszik, mintha csak ezekből ismerné a természetet . . .

u

i A mü, amelynek megjelenése s eljátszása után az idill komoly műfaj számba ment az olasz irodalomban, Tasso „Amintá"-ja volt. Költőjének egész lelki iránya erősen hajlott az idilli felé. Bizonyítják ezt nemcsak Amintája, hanem fő munkájának, a „Megszabadított Jeruzsálemének egyes helyei, amely munka épen idilli jellegénél fogva megható. Nem csoda így, ha Amintája szokatlan nagy hatást ért el, ha fejedelmi udvarokban is kivánták látni s ha egyike volt a kor legjobban felkapott színdarabjainak. A mű idilli tárgyú színmű, pásztorjáték, amint nevezni szeretik, olyan faja az idillnek, amely a mimusz külalakját legjobban megőrizte. Az idillnek ez a faja sem újdonság már, Boccaccio s Sannazzaro már irtak pásztorjátékokat, s Vergilius idilljeit is többször szavalták színpadon, azonban oly általános közkedveltségnek egy sem örvendett, mint Tasso Amintája, amelyet nemcsak a szerző életében adtak elő sokszor, hanem halála után is kedvenc darabja volt a közönségnek. Öt felvonásra oszlik, tartalma rövidre összevonva a következő. Az öreg Dafne szemrehányásokkal illeti Silvia vadásznőt, mert oly deli ifjúnak, mint Aminta, semmibe sem veszi az udvarlását, hallani sem akar a szerelemről. E miatt panaszkodik Aminta jó barátjának, Tirsisnek, aki megígéri neki, hogy tőle telhetőleg segíteni fog baján. Silviát azonban más is szereti, egy szatír, aki mindent el akar követni, csakhogy a leányt magának megszerezhesse. Tirsis megkéri Dafnét, hogy járjon közbe Silviánál Aminta érdekében, s ez azt ajánlja neki, hogy menjen ama forrás közelébe, ahol Silvia fürdeni szokott. Aminta elmegy, s midőn oda ér, látja, hogy Silviát a szatír egy fához kötözte; megmenti, Silviát azonban nem nyeri meg ez által sem a maga részére, mert ez megszabadúlván, menekül előle. Amintának nemsokára az a szomorú hír jön tudomására, hogy Silviát szétmarcangolták a farkasok; bújában ő is meg akar halni, s egy szikla tetejéről szándékosan aláveti magát a mélységbe. Silvia azonban nem halt meg, mert szerencsésen megmenekült a farkasoktól, s midőn az öreg Dafne értesíti Aminta sorsáról, siet a szerencsétlenség színhelyére. Itt tudódik aztán ki, hogy Aminta sem halt meg, mert egy bokor fentartotta. Azzal végződik aztán a darab, hogy Silvia végre megszánja, sőt megszereti Amintát s ez ájulásából már az ő karjai között ocsúdik fel. A darab cselekvényének főbb motívumai teljesen theokritosi eredetre vezethetők vissza. Aminta, a szerelmes ifjú ép oly indulatosan panaszkodik, mint Theokritos Battosa s amint ez másra, Milora bízza a közvetítést, Aminta is Tirsist kéri meg, hogy hasson Silviára. A szerető már az ókori idillben is eleinte mindig rideg, érzéketlen az érte epedő ifjú iránt. Theokritos pásztora hiába dalol a hajthatatlan Amaryllis barlangja előtt, többé nem tekint az feléje, s amint ez ilyen körülmények között öngyilkossággal fenyegetőzik, úgy Aminta is a halálban akar keresni kárpótlást látszólag elvesztett édenéért. 1 L. Radó: id. mű I. kötet, 323. 1.