Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 75 — hogy meglakoltassa őket bűneikért; mert ez a Tityrus testvére volt Alexisnek. Még most is látni vélem a rettenetest, a mint erre ment a minap, éleshegyű vadászdárdájával, s utána sokan mások, haragtól és dühtől forrva s vadászhálókat vive vállaikon" . . E szószerint való idézet fényes bizonyítéka annak, hogy Boccaccio mily túlságba viszi az allegorizálást, hogy a valót mily sűrű, szinte áthatlan köpenybe burkolja. A tárgy nem idillbe való, mert ez a kisebb körök s társaságok életéből merít; az ilyen nagy nemzeti, vagy világesemények az eposzba valók, így nem csodálhatjuk, ha olvasása közben nem keletkezik bennünk idilli érzelem, aminek a felkeltése pedig minden idillköltő legfőbb célja, mert figyelmünket a történeti események üres, száraz előadása köti le. (?) Amint ez, úgy a többi idilljei is teljesen allegorikusak s az allegória leple alatt a legkülönbözőbb tárgyakról szólók, amelyek azonban legtöbbször nem idillbe valók, nem keltenek idilli érzelmet. Idilljei is, valamint néhány pásztorjátéka, amelyekkel nem egyszer ragadta el a közönséget, s amely ő vele jön be az olasz idillirodalomba, hű kifejezői a kor finnyás hangulatának, érzelmének. Boccaccio idilljei csak névszerint idillek, mert nem találjuk meg bennük az idill ama jellemző tulajdonságait, amelyek épen lényegüket teszik. Santiazzaro nem annyira müveinek kiválósága, mint inkább az által tűnik ki az olasz idillirodalomban, hogy „Árkádia" című müvével ő veti meg az olaszoknál a pásztorregény alapját. A pásztorregény ekkor már nem újdonság, mi is találkoztunk már vele, amidőn Longos „Daphnis és Chloé" c. művét, a legelső ismeretes pásztorregényt ismertettük. A regény hőse, Sinzero, elmegy Árkádiába s itt megismerkedik a pásztorokkal, akik között annyira jól érzi magát, hogy ő maga is pásztorrá lesz. Elmondja nekik szerelme történetét, velők együtt játszik, énekel s áldoz s végül egy nimfa földalatti utakon visszavezeti Nápolyba, ahonnan kiindúlt. — Az idilli érzelemnek, amely nála korántsem tökéletes, regény formájába való öntését nem tartjuk szerencsés vállalkozásnak, mert az idill nem szereti a bonyodalmas cselekvényü tárgyakat, aminőt a regény eleve feltételez, hanem kis tárgyat s különösebb bonyodalom nélkül való cselekvényt. Az idill azonkívül szeret megmaradni a reális élet talaján, azt ábrázolni, s benne nem szoktak előfordúlni lehetetlenségek, mint aminőre Sannazzaro Árkádiájában is találunk. Szerkezetére nézve jellemző, hogy a tizenkét prózai fejezet, amelyre a regény feloszlik, tizenkét idillel váltakozik. Különben ő is az allagorikus irány híve, de nemcsak e pásztorregényében, hanem pásztordrámáiban is, amelyekkel sokszor nagy hatást ért el; szereplői pásztorköntösbe bujtatott humanista ifjak. Radó szerint nem sok önállósággal költ, „nyelvében, leírásaiban — úgymond — csak utánzó, még pedig első sorban Boccaccioé, másod sorban Theo1 L. Radó: id. mű I. kötet 199—200. 1.