Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 74 — amelyek vagy önmagára vonatkoznak, vagy a közállapotokat példázzák. Igen sok idillje a Laura iránt való szerelméről s a költészetről szól; mások alkalmi vonatkozásúak, ismét mások a pápák ellen vannak irányítva, egyikben pedig a dögvész pusztításain kesereg. Magát az allegóriát, az igazságnak jelképi mezbe burkolását sem tartjuk szerencsésnek az idillben, azonban, ha teret engedünk is neki benne, Petrarca még ez esetben sem szerencsés idillköltő, mert számot kellett volna vetni neki az idill követelményeivel. Ama tárgyak egy része ugyanis, amelyekről idilljei szólnak, nem bele valók, mert az idilli érzelemnek mindig a tárgy egyenes következményének kell lenni, a dögvész pusztításain való kesergés, a pápák ellen való támadás, a költészet magasztalása pedig ugyan kiben kelt idilli érzelmet? Kinek lelkében keletkezik az ilyen tárgyak hatása folytán a kül- és belvilág közt levő teljes megegyezés-, összhang érzete ? Általában Petrarca — hátrányára! — túl megy az allegorizálásban a határon, s idilljeiben meg sem közelíti azt a fokot, amelyre a „Canzoniere" emeli, pedig épen ezek fényesen igazolják, hogy ő nagyon jól ismerte a szív világát, amelyből az idill fakad. Azok az idillek, amelyek a Laura iránt való szerelméről szólnak, már sokkal sikerültebb alkotások, bár ezek is messze maradnak az idill eszményétől, amelyet, ha szerencsésebb korban él, bizonyára meg is közelít, azonban e korban az emberiség már túlmüvelt volt, messze eltávolodott az ősi természetes állapottól s ha ez érzelemnek adott volna kifejezést, nem talált volna olvasóra, nem felelt volna meg az akkori finnyás, kényes izlés követelményeinek. Vergilius allegorizálása új feléledést nyer Boccaccio idilljeiben. Összesen tizenhat, latin nyelven irott idillje maradt ránk, amelyeknél Petrarca idilljeinek egy része annyiban előbb áll, amennyiben azoknak tárgyát helyesen választja meg, míg Boccaccio az idillt azon események leírására, előadására használja fel, amelyek az ő idejében történtek. Esztétikai szempontból így különösebb becsük nincs is, ránk magyarokra nézve azonban a harmadik idillje annyiban nevezetes, amennyiben benne magyar történeti eseményt: Endre magyar királyi herceg meggyilkoltatását beszéli el, természetesen az allegorizálásnak nagy teret engedve. Pásztornevek alatt szerepelnek az esemény hősei valamennyien ; Endre Alexis, Róbert Károly Argus, Nagy Lajos Tityrus név alatt. Tartalma a következő. A haldokló Argus Alexisre bízza az erdők őrizetét. „De ez, midőn vigyázatlanúl és félelem nélkül nyáját a mezőkre vitte, egy dühében rettenetes, vemhes nőstény farkasba botlott, a mely egy homályos berekben felágaskodva, fogait ádázúl belevágta torkába, s nem bírt a pásztor tőle szabadúlni, míg a sötét rejtek-úton ki nem lehelte életét. Beszélik mások, hogy az erdő oroszlánokat és kegyetlen vadakat táplál, a melyekkel vadászás közben összeakadva, Adonis halálát kellett elszenvednie ... De miután sziklabarlangjában, mely az Ister határán van, meghallotta azt Tityrus (értsd Nagy Lajos): a Duna melletti mély völgyekből számláihatatlan ebeket és keménynyakú fékezetlen bivalyokat szedett össze, és elhagyva nyájait és erdős bérceit, elindult kiirtani az átkozott erdőt, el akarta fogni a nőstényfarkast, a szőke oroszlánokat,