Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

- 67 hozzá. Theokritos óta az idill nagy változáson ment át, e változást figyelemmel kell kisérnünk s így amit ezután teszünk, folytatása lesz annak, amibe már akkor belekezdtünk, amidőn visszamentünk a fejlődéstörténelem útján egész addig a határig, ahol az idillt legelőször feltűnni látjuk: az idill történetének. E munkánk közben figyelmünk természetesen az idill legfőbb eleme: az érzelem felé fog irányúlni főképen, ezt fogjuk különösebben vizsgálni, hogy miként nyer kifejezést a különböző korokban ? Az idill elméletének megállapításakor ez érzelmet részletesen fogjuk taglalni, azonban most is meg kell emlékeznünk néhány sorban arról, hogy ez érzelem esztetikai szempontból tekintve, mikor helyes, mert csakis így tudunk helyes Ítéletet mondani a későbbi idillköltők műveiről. Ez érzelem — láttuk Theokritosnál — az ember kül- és belvilága közt levő összhang érzete, létrehozhatja naiv s szentimentális tárgy egyaránt, tehát létrejöhet akkor is, ha a költő a való életből merít s akkor is, ha eszmény után indúl. Az eszményi tökéletességű idillnél így ez érzelem csakis e kétféle lehet: naiv, vagy szentimentális, mert a naiv tárgy csakis naiv, a szentimentális tárgy csakis szentimentális érzelmet kelthet. Theokritosnál ez érzelem túlnyomóan naiv, mert ő idilljei alapjául naiv tárgyat választ; alakjai, pásztorai többnyire naivok, naivúl éreznek s gondolkoznak, tehát ő az idill eszményét csaknem eltalálta, egészen megközelítette. S ő neki ez nem volt olyan nehéz, mert ahoz, hogy az ő pásztorai naivok legyenek, maga az élet, az emberiség akkori műveltsége sokat szolgáltatott. Az ő korában az emberiség a műveltségnek alacsony fokán állott, ő még megérte a boldog aranykor alkonyának alig elmultát s így könnyű volt neki pásztorait visszahelyezni a közel elmúltba, az emberiség gyermekkorába s amennyiben e naiv érzelmet nem találta el, az csakis kora s az ő nem csekély fokú műveltségéből magyarázható, s ez alapon méltán nevezik az ő, de különösen utódainak idilijeit, tudós költeményeknek. Theokritosnál tehát az idilli érzelem csaknem eszményi tökéletességű, később azonban — mint tapasztalni fogjuk — mind tökéletlenebbé válik. Reich e tökéletlenség okát abban látja, hogy „az utókor a theokritosi romantikus-idilli elemet a mimuszi biologiai elé helyezte. Utódainál s utánzóinál... a mimikus biologiának reálizmusa mind jobban s jobban háttérbe szorúl. A pásztorok világa mindinkább valótlanabb, ideálisabb s romantikusabb lesz, mindig — modern értelemben véve—idillikusabb."

1 S e modern értelemben vett idillizmus, amelyet helyesebben szentimentálizmusnak lehet nevezni, a műveltség által kerül bele az emberiség érzelemvilágába; az emberiség elhagyván ős állapotát, kezd nem naivúl, hanem szentimentálisan érezni; műveltsége révén mind jobban távolodik a természettől s közeledik mai állapota felé, s érdekes jelenség, hogy az idill fejlődése folyamán e fokozatos haladást szinte lépésről-lépésre kimutatni képes. Az idillben, amely a naiv tárgyat mindvégig szereti megtartani, később nem e naiv tárgyhoz való 1 L. Reich, id. mű I. bd. 2. teil. 885. 1. 5*