Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

naiv érzelem, hanem a kor érzelme: a szentimentálizmus nyer kifejezést. A korhangulat már némileg Theokritosnál is érezhető, az idillben a naiv és szentimentális érzelem, elem némileg már nála is konfliktusba jut, e konfliktus azonban később mind szembeötlőbb, mind élesebb lesz s minél inkább távolodik az emberiség a műveltség utján amaz ősi, természetes állapottól, annál inkább kiélesedik. Az idillköltők műveinek tanulmányozása közben tehát annak vizsgálása lesz legfőbb feladatunk, hogy az az érzelem, amelyet szereplőikbe öntenek a költők, a tárgynak természetes következménye-e ; ha naiv a tárgy, akkor az érzelem is az-e, ha pedig szentimentális, akkor az érzelem is szentimentális-e ? Azt lehet mondani, hogy Theokritos óta, aki az esztetika e követelményét csaknem tökéletesen megvalósította, alig akad költő, aki nyomában járna; valamennyien úgyszólván szeretik Theokritos módjára a pásztorok életét ábrázolni, a naiv tárgyat megtartani, azonban e pásztorokba mindig koruk érzelmét, hangulatát öntik s el lehet képzelni így minden példa felemlítése nélkül is, hogy mily visszatetsző érzést kelt az emberben, amidőn a műveletlen mezei, vagy falusi emberek egy művelt kor érzelemvilágában élnek, müveit emberek módján beszélnek és cselekednek. Az idill történetének tanulmányozása közben az idilli érzelem milyenségének helyes megállapításánál egyedüli zsinórmértékül tehát ez egyszerű kis szabályt állíthatjuk fel: ha a költő a való életből merít, tehát naiv tárgyat választ, akkor az érzelemnek is naivnak, a tárgy egyenes következményének kell lenni; ha pedig a költő az eszmények világából merít, tehát szentimentális tárgyat választ, az érzelemnek ez esetben is a tárgy egyenes következményének, tehát szentimentálisnak kell lenni. Természetes, hogy vizsgálataink folyamán nem kizárólag az érzelem lesz figyelmünk tárgya, ki fog terjedni az az alakra, anyagra, tartalomra, általában mindarra, ami az idillt tette egykor s teszi egész napjainkig, mert csakis így fogjuk magunk előtt látni az idill teljes fejlődését, időről-időre való változásait s csakis, ha már mindezeket megismertük, állapíthatjuk meg így szerzett ismereteink alapján az idill elméletét. S hogy mindezeket megtehessük, végig kell mennünk az idill világirodalmának kimagaslóbb mozzanatain ; keressük folyton a fejlődéstörténeti kontinuitást, amely az idill régibb emlékeinek az újabbakkal való összefüggését mutatja. Vizsgálódásunk e szerint eleinte a klasszikai irodalmak felé irányúi, mint amelyek idilljei képezik az összekötő láncszemeket Theokritos s az újabb idillköltők művei között; azután, hogy ez újabb idilleket is megismerjük, főképen az olasz-, német-, francia- s angol irodalmakra leszünk különösebb tekintettel, mint amely irodalmakban az idill újabbkori változásait figyelemmel kisérhetjük, megtalálhatjuk bennük mindazt, ami csak az elmélet megállapításához szükséges. Természetes, hogy a megnevezett irodalmak keretén belől nem minden idillköltőre s ezeknek nem minden művére terjed ki majd figyelmünk, csak azokra, amelyeket egy vagy más, annak helyén s idején megadott ok következtében jellemzőnek s nevezetesnek tartunk. A magyar idillirodalommal részletesebben, behatóbban akarván foglal-