Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 66 — így az idill történetileg kimutatható eredete ő tőle számítódik; kifejezésére a mimusz anyagát, alakját használja fel; e két műfaj között azonban e kapocs ellenére is megmarad az éles válaszfal: az érzelem, amelynél fogva nem tekintjük a mimuszt az idill apjának, ősének. Theokritos idilltörténeti jelentősége azonban nemcsak abban rejlik, hogy — amint az mai nap történetileg kinyomozható — a legelső idillek ő tőle származnak s így az idill megteremtése az ő nevéhez fűződik, hanem főképen abban, hogy az idilli érzelmet szerencsés tapintattal csaknem tökéletesen juttatta érvényre. Ez érzelem alapja az ember kül- és belvilága között levő teljes megegyezés nyugalma, a boldogság, szeretet érzelme, milyensége szerint — mint később elemzésénél látni fogjuk — vagy tisztán naiv, vagy tisztán szentimentális lehet az eszményi tökéletességű idillnél. Theokritosnál csakis naiv érzelemről lehet szó, ő naiv költő volt, mint a régiek általában, a szentimentálizmus ugyanis a műveltség révén jutott be az emberiség érzelemvilágába; az ő feladata tehát az volt, hogy az embert a maga naivságában, egyűgyüségében, gyermekies ártatlanságában ábrázolja, abban az állapotában, amidőn még az ember a természetet, a világot nem mint eszményeinek megtestesítőjét, hanem mint lényének elidegeníthetlen tulajdonát tekintette. S ő, aki még megérte a boldog aranykor alkonyát, ez érzelemnek csaknem tökéletes kifejezést adott; az ő idilljeiben a naiv elem még egészen túlsúlyban van a szentimentálissal szemben, amelynek szele az alexandriai kor nem csekély fokú műveltsége folytán érinti Theokritos idilljeit. S neki nem volt még nehéz az emberiséget az ősi egyszerű állapotba visszahelyezni, a naiv aranykorba s mint ilyent ábrázolni; ő még közel állt e kor alkonyához s korának műveltsége nem volt nagy akadály, hogy e fokot megközelíthesse. Ez érzelmet az idillben ily tökéletesen megvalósítani keveseknek, mondjuk meg: Theokritosnak egyedül sikerült, s így az ő idilltörténeti jelentősége nemcsak abban áll, hogy ő a legelső idillköltő, hanem főképen abban, hogy egyúttal a légjobb is ! III. Az idill Theokritostól napjainkig. Most már megismertük az idill legrégibb emlékeit, azt az érzelmet, amely benne kifejezésre jut, azt a hatást, amely létrehozta, további feladatunk az lesz, hogy az idill eme legrégibb ismeretes emlékeit elhagyva, kísérjük fejlődése utján, vizsgáljuk, hogy miként nyilatkozik az idill a későbbi időkben? így fogjuk ugyanis elérni célunkat, így fogunk megismerkedni a későbbi idill— költők müveivel s benne az idillnek ama sajátságaival, amelyek az idillre jellemzők voltak, hatásukat megalapították, állandóvá, maradandóvá tették; így fogjuk magunk előtt látni az idill ama törvényeit, amelyek tették a múltban s teszik most, s így fogjuk legbiztosabban összeállíthatni az idill elméletét. Jelen feladatunk tehát az anyaggyűjtés lesz az elmélethez, anyaggyűjtés a költő különböző funkcióihoz, mert az, amit Theokritosnál találtunk, még nem elég