Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 65 — masabbak is megirigyelnek tőlük: kül- és belviláguknak szerencsés összhangját, boldogságukat s ezt tárta kora túlmivelt társadalma elé intőül s követendő például. S e kül- és belvilág között levő összhang ábrázolásában világlik ki legjobban Theokritos teremtő ereje, talentuma. Megmarad ő is a reális élet talaján, biologiai szcénákat elevenít meg ő is, megmarad ő is külsőleg mimuszköltőnek, csakhogy képzelete által olyan világot teremt, amelyben a mimusz obszcönitásainak helye nincs, ahol nem bohócok, félvilági nők, pávatollakkal feldíszített mimák játéka mulattat bennünket, ahol nem ostobaságok, szemérmetlen mutatványok s nem hajmeresztő erkölcstelenségek gyönyörködtetnek, hanem az egyszerű s természetes viszonyok között élő emberek szelíd érzése, naivitása. Találóan mondja Reich: „A bukolikus mimusz parasztjainak, pásztorainak s halászainak finom idegzete, gyengéd érzése van, inkább a városiakéhoz hasonlítanak. Adott nekik Theokritos az ő érző szivéből, az ő természet felett érzett egyéni öröméből".

1 S még sok mindent lehetne ez érzelemről elmondani, azonban később rátérünk s csak azt bizonyítanánk be az által mind jobban, hogy az idillben az érzelem a legfőbb alkotó elem s hogy Theokritos költeményeit az érzelem tette idillekké. Épen ezért mi az idillben nem látjuk a mimusz egyenes leszármazottját, bár úgy látszik, hogy — alaki s tartalmi fejlődését tekintve — onnan ered. Azonban az idillben sem az alak, sem a tartalom nem fő, hanem az érzelem s mi e jelenséget úgy tekintjük, hogy Theokritos idilli érzelmének kifejezésére alkalmasnak kora megszokott s felkapott műfaját, a mimuszt találta s feltehető, hogy ő előtte az idill más, valószínűleg a mimusznál megfelelőbb, alkalmasabb formában is nyilvánúlhatott, nem lehetett szükségképen mindig a mimuszhoz kötve, amint ezt Theokritosnál tapasztaljuk. Mert ha ez így volna, akkor visszamehetnénk a Kr. e. V. századba Sophronig, sőt még jóval előbbi időkre, mert Sophron csak irodalmi jelleget kölcsönzött a mimusznak; visszamehetnénk egészen a Kr. e. VIII. századba, amidőn a mimikus-drámai népköltés Peloponnézusban már virágzott.

2 Ezt azonban csakis akkor volna észszerű és célszerű megtenni, ha mimusz és idill teljesen egy s ugyanazon műfajok volnának. Ennek ellenkezőjéről azonban tárgyalásunk eddigi folyama alatt is volt alkalmunk meggyőződni. Igen: az idillt lényegileg, az érzelem szempontjából, a mimusszal kapcsolatba hozni nem lehet. Az idilli érzelem, mint az ember kül- és belvilága összhangjának, ártatlanságának, csendes boldogságának kifejezője, régen, nagyon régen nyerhetett kifejezést Theokritos előtt, hiszen e nemes érzelem minél beljebb haladunk a régebbi időkbe, annál tökéletesebben nyilvánulhatott meg, mert keletkezéséhez annál jobban megfeleltek a viszonyok, körülmények: az emberiség mind ártatlanabb volt s mind közelebb állt a természethez. Theokritos legelőször eleveníti meg, érzékíti meg ez érzelmet, 1 L. Reich: id. mű. I. bd. 2. teil, 884- 885. 1. 2 L. Reich: id. mű: I. bd. 1. teil. 15. 1. 5