Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 59 — anyagba vajmi finom anyag csiráját, rügyet illesztette be! Hogy Theokritos e munkánál hogyan járt el, hol hasította be mélyen a vadanyagot, hova illesztette be ama nemes rügyet? a következő fejezet fogja behatóan tárgyalni. Most mi, miután beláttuk, hogy a mimusz korántsem az a műfaj, amelyben az idilli érzelem régebben megnyilatkozott volna, korántsem az a fa, amelynek rügyei épen oly nemesek volnának, mint az idilli hajtásé, más térre megyünk át, arra, amelyen biztosabban remélünk célt érni: azt a hatásmilyenséget rekonstruálni, amely a legelső idillköltőt is érinthette s amelyben hisszük mi az idillköltészet kiindulását. S hogyan fogjuk mi ezt leghamarabb s leghelyesebben kifürkészni? Úgy, ha kiindulunk a meglévőből, abból, amiben mi az idilli érzelem tökéletes kifejezését legelőször látjuk feltűnni: a szirakuzai Theokritos idilljeiből s e meglévőből következtetünk a nem létezőre, arra, amit a história feltüntetni nem tud, amit az ismeretlenség, az adatok hiánya homályba burkol. Vizsgálni fogjuk tehát Theokritos idilljeit s keresni fogjuk a bennök önkénytelenül kifejezésre jutó azon lelki mozzanatokat, amelyek az ő idilli érzelemvilágát alkotják. De amit eddig tettünk, hiábavaló, sikertelen munka nem marad! Ne feledjük az eddigieket, ne különösen a mimuszt, mert később még hasznukat vesszük! Menjünk hát végig Theokritos idilljein s próbáljuk rekonstruálni az ő idilli érzelemvilágát! Előre jelezhetjük, hogy egyszerű s szelid érzelmekre kell gondolnunk, amidőn az idill érzelemvilágába lépünk, mert a nagyobb hullámokat verő indulatok nem az idillbe valók. Ha szabad hasonlattal élnünk: nem angol, vagy francia párkba lépünk, ahol délszaki növények, pálmák, platánok, orchideák s a mükertészet dédelgetve ápolgatott s üvegházban mutogatott növényei díszlenek s gyönyörködtetnek, hanem egyszerű, szerény kis virágos berekbe, ahol azonban ezerszámra tenyésznek a szerény kis árvácskák, ibolyák s a mezők sok-sokféle illatos virágai. Amint belépünk e kies, virágos berekbe, a természet egyszerűségében fenséges pompája varázsként hat lelkünkre. A szerény kis árvácskák, ibolyák s a mezők illatos virágai nyájasan bólintgatnak s enyelegve suttogják fülünkbe: Isten hozott! Majd feltárul előttünk a forrás, amely az erdős hegyoldalról lassú, halk morajjal zuhog alá, csörgedezik a sziklák közt, partján a susogó fenyőszállal; hűsítő vizéből csillapítja a fáradt pásztordalnok szomját, partjain a nimfák tündéri játékot űznek a szobrok s lombok alatt. A hegyoldal, a mező élénk zenétől visszhangzik. A pásztorok nyájaikat legeltetve dalba öntik örömüket, fájdalmukat; sirinxükön, ez egyszerű kis hangszeren, eljátszák keservüket, boldogságukat. Az egyik meghatóan bús dalt játszik sirinxén; kesereg, mert Amaryllis nem néz már eztán barlangjából felé s csak az éneklés nyújt neki vigaszt, mint a ciklopsznak: „mert enyhít az ének, hegged a seb attól, megkönnyül a lélek". A másik ellenben boldog, mert kedvesét, akit három napja nem látott már, újra bírja. Majd összeterelődnek a nyájak, közelebb jutnak a fuvolázó pásztorok egymáshoz s itt az alkalom a versenyre, hogy ki tudja megénekelni szebben, meghatóbban a szerelmes ifjú pásztor