Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 58 — csak megjelenésével s — hogy úgy mondjuk — kinézésével idézte elő, hanem grimászaival, hülye ugrándozásaival s testi fájdalmak — epilepszia is! — utánzásával, tettetésévél. S hogy a néző közönség szemeiből a mimuszi bolond hirtelen epileptikus megbetegedése láttára nem a részvét-, hanem az öröm könnyei hullottak: épen ebben rejlik a mimuszi bolond művészete. A bolondnak ugyanis, bármilyen viszonyok közé kerül is, még ha a kínpadra is, ami szintén elég gyakori, a közönség számára mindig különös vidám alaknak kell lenni s csakis ekkor igazi művész, mert az ő feladata a nevetés, a derültség előidézése. S ha nem bohócot léptettek fel hanem a társadalmi élet kitűnőségeit: püspököket, diakónusokat vagy magasrangú hivatalnokokat, az által avatták főszeméllyé, hogy bolonddá alakították át. A mimusz — mert e név jelzi nemcsak az előadottat, hanem a férfi előadót is — hétköznapi ruhában jelent meg, legfeljebb bohócruhát s foltos köpönyeget viselt; álarca azonban egynek sem volt. Hajukat csak az öregebbek borotváltatták le, akik a butákat képviselték, míg az ifjak, akik a szerelmes vagy a szeretett ifjak szerepét vitték, hullámzó hajjal jelentek meg s magatartásukban, ruházatukban női kellemre s puccra törekedtek. A mimák — így nevezik ugyanis a mimusz női szereplőit — födetlen fővel lépnek fel a színpadra s — mint Chrysostomus egyházi atya állítja — ruházatukkal legtöbbször nem sokat gondoltak. Hajukat frizirozták, arcukat festették, az arany s a gyöngyök fényében tündököltek. Máskor ruhájuk pompás, csábításra alkalmas, láttukra a szegény ember szíve irigységgel telik meg, hiszen feleségeiknek nincs ily sok szép mindene. S aki e bájos teremtéseket megtekinti, esztelen vágy ragadja el. Legördögiesebb azonban csodaszép hangjuk, amellyel az ördögi dallamokat éneklik s amellyel mindenkit elbűvölnek. Beszédjük frivol, tele sikamlós kifejezésekkel; ha rabszolga tenné: megkorbácsolnák, ha asszony vagy gyermek: megbotránkoznának rajta, ezeknek a mimáknak azonban oly jól illik s az emberek oly szívesen hallgatják s nézik. Im' ez a mimusz! Itt van, ezzel beszámoltunk röviden arról a benyomásról, amelyet Reich művének olvasgatása közben szereztünk magunknak róla! Ennek volna az idill egyenes leszármazottja? Bizonyára hangos kacajjal fogadná mindenki ez állítást, aki csak Theokritos idilljeit, vagy általában az idillt egy kicsit is ismeri! Első pillanatban kétség tölti el az embert annak bebizonyíthatása iránt, hogy Theokritos a szemzésnél a mimuszt használta volna anyagúi! Mily homlokegyenest ellenkező az a világ, amelyet a mimuszok tárnak elénk s az, amelyet Theokritos s általában az idill világa! Hol találjuk meg azt a szívmelegséget, azt a bűvölő, varázserejű érzelemvilágot a mimuszban, amelynek bámulatával, vágyával s lehető tökéletes megvalósítására irányuló elhatározási szándékkal teszi le minden érző szív Theokritos s a többi idillköltők müveit is? Úgy-e, mily igazán vad hajtásai a mimuszok a költészet élő fájának? Mennyire különböznek a mimuszok virágai színre s illatra nézve az idilli hajtás virágainak pompázó színétől s bűvölő illatától? Mily finom érzékű s ügyes kertész volt Theokritos a szemzésnél, mert a vad-