Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 49 — csak távolról, nagyon távolról határozhatjuk meg; ez anyagnak esztétikailag szépnek kellett lenni, a való eszményített másának, mert költészetet mindig a külvilági képnek bizonyos eszme által való kiegészítése eredményez, amaz eszme által való kiegészítése, amelyet a költő lelkében képvisel, milyenségét azonban megtudni adatok hiányában lehetetlen. Az egyes költői műfajok legelső példányai anyagának elképzelése, rekonstruálása már valamivel könnyebben megy, mert annak olyanfélének, nagyjában ugyanolyannak kell lenni, mint aminőt az illető műfajok legrégibb emlékei tüntetnek fel; tehát ennek az idillnél például nagyjában olyanfélének kellett lenni, amint ezt a legrégibb ismeretes idillköltő, a szirakuzai Theokritos művei mutatják, mert az idill alaptulajdonságai nélkül nem lehetne annak körébe vonni. Valamely külvilági kép ihlette meg tehát a legelső költőt is, amely kép hatása folytán bizonyos érzelem keletkezett lelkében, amely müvének alapját képezte, mert ezt érzékítette meg akkor, amidőn művét megalkotta. Ez érzelmet így a költészet élő fája legmélyebbre nyúló hajszál-gyökerének tekinthetjük, amelyből a ma már lombossá vált fa kifejlődött; hogy azonban milyen lehetett ez érzelem milyensége, hogy az az érzelem milyen költői műfajnak adott léteit ? adatok hiánya folytán nem lehet megállapítani. Mi ugyanis úgy képzeljük, hogy az egyes költői műfajok az érzelem milyenségének különbözősége folytán kiilönödtek el egymástól, mert ma legalább a műfajok karakterét a bennök kifejezésre jutó érzelem adja meg. Mennyivel más az az érzelem, amely pl. az idillben, a szatírában vagy az elégiában nyilatkozik meg? S ha e pszichológiai módszer alkalmazható a költészetre általában, úgy sokszorosan alkalmazható az idillre, mert benne egy olyan műfajjal állunk szemben, amely karakterének megállapításánál az anyag, alak csak másod sorban jönnek tekintetbe, fő egyedül a benne kifejezésre jutó érzelem. Ezt mondja Schiller

1 s ezt tapasztaljuk mi is, amidőn az idill történetét tanúlmányozzuk; láttuk s látni fogjuk, hogy a részek ez érzelem körül, mint központ körűi, a fejlődés folyamán meglehetős csodálatos körforgást végeztek. Az olvasó így csakis akkor adhat nekünk igazat a továbbiakra nézve, ha elismeri, hogy az idillben az érzelem a legfőbb elem. Bennünket épen ez a tény vezetett arra a gondolatra, hogy pszichológiai alapot keressünk nem csak a költészet, hanem főként az idill keletkezésének megértésére is, hogy ne kívülről, hanem belülről, magából a költőből, ennek lelkéből értsük meg azt, amit alkot, teremt. Mi tehát a költő lelkébe akarunk behatolni oly mélyre, aminőre a pszichológia segítségével képesek vagyunk s azokat az elváltozásokat, amelyek a költő lelkében belső munkája közben végbe mennek, később, midőn az idill elméletét fogjuk tárgyalni, részletesen ki fogjuk fejteni. így a mi elméletünk is pszichológiai alapon fog nyugodni, mert az elmélet megállapításánál mindig azt fogjuk előbb vizsgálni, hogy miféle lelki funkciót végez a költő s csak aztán leszünk tekintettel az elmélet szokott anyagára, hogy nevezetesen milyen anyagot 1 L Schiller: Über naive und sentinientalische dichtung. 4