Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1902

I. Az igehirdetés alapelvei. Székfoglaló értekezés Csizmadia Lajostól

— 16 — Nem lehet eléggé elitélni a ker. szószék e lealacsonyítóit. Nagy Révészünk kemény kifakadása az irányzat ellen

1) teljesen indokolt, sőt még szelidnek mondható. E badarságnak még emlékét is ki kellene törölni az igehirdetés történelméből, -— de nem! A keresztyén egyház nagy megpróbáltatása minden időkre szóló intésül szolgálhat. Hitébresztés, Istenhez vezetés, a szivek megjobbítása, a lelkek megújítása lévén a mi prédikálásunk célja és ezt a célt csakis a kereszt tudományának, az Isten igéjének hirdetésével érhetjük el csupán. Ez igazságot szem előtt tartva több kérdés merül itt föl, amiket nem mellőzhetünk el. Az első kérdés a próféta és az igehirdető helyzetének különbözőségéből támad. A próféták, midőn Izrael népéhez szólottak, ugy léptek fel, mint Istennek küldöttei, mint akikre Isten a viszonyok és körülmények szerint egy-egy izenetet bízott. És Isten joggal követelhette, hogy azt, csakis azt mondják el. Ámde a kijelentés bevégződött Krisztussal. A mi prédikálásunk egész anyaga, az általunk közvetítendő összes isteni üzenet adva van a bibliában. Vájjon e ténynyel azt a követelményt, hogy a hirnök csak a rábizottat mondhatja, összeegyeztethetö-e ? A mi helyzetünk csakugyan más, mint a prófétáké volt. A mi igehirdetésünk mintegy másodkézből való. De másrészről előnyben vagyunk a próféták felett. A Krisztusban való tökéletes kijelentés teljes birtokában vagyunk. Annak mélységes titkaiba behatolhatunk. Teljes megértésére törekedhetünk. Megismerhetjük Krisztus dicsőségét, Istennek véghetetlen irgalmát. Ez ismeret által Krisztus hasonlatosságára átformálódhatunk. És ez a saját lelkünket betöltő, szivünket átformáló, átalakító örök Ige az egyes alkalmak és körülmények szükségletei szerint isteni üzenetté lészen szájunkban. Az egyes alkalmakkor való mondani valónkat mintegy Isten adja a szájunkba. De ezzel egyszersmind föltétlen érvényben marad a nagy kötelesség, hogy a prédikátor mondandója saját szivéből, saját lelki, vallásos tapasztalataiból merítse. A bün elleni harcra csak az serkenthet, aki maga is harcol, sőt legyőzi ezt a legnagyobb, legfélelmesebb ellenségünket. Az Istenben való örömöt csak az kedveltetheti meg másokkal, csak az beszélhet róla meggyözöleg, csak az hívhat fel *) Révész-Robertson „Egyházi beszédek" 111. f. előszavában.