Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1898

I. A tanév történeti adatai

Beszéd Erzsébet királynénk temetése napján. 1898. szept. 17. Epen ma egy hete délután történt, hogy iszonyatos rémhírt hozott a táviró Genfből Bécsbe s onnan Budapestre. Rémhírt, melynek hallatára szinte elakadt a lélekzet, meghűlt a vér az erekben s az emberek mintegy megkövülve, szótlanul bámultak egymásra, szemeikkel kérdezve csupán : lehetséges-e? Nem akartunk, mert nem szerettünk hitelt adni a lesújtó hírnek. Es mégis el kellett hinnünk, mert tényeket, legyenek azok bármily kedvetlenek is, letagadnunk nem lehet. Sötét gyász ül azóta a lelkűnkön, mert úgy történt, a mint szelídlelkü, veterán koszorús költőnk (Jókai M.) első fájdalmában elkeseredve kiáltotta: „Egy országnak az őrző angyalát, egy szentet, meg tudott ölni egy ördög, egy démon, a kinek a neve ne legyen kimondva soha átok nélkül." S ez az őrző angyal a mi országunké, e sokat szenvedett s jobb időket látni csak most kezdő Magyarországé volt. Egy minden emberi érzést levetkőzött lény, a ki nem ember többé, szíven szúrta, megölte királynőnket! Vad gyűlölet rabolta el tőlünk azt, a ki a jóság, a szeretet megtestesülése volt. Miért, miért, hogy épen őt kellett a vad gyilkosnak halálra keresni, a ki soha senkit nem bántott? A béke szelíd, illatos virágai fakadtak a lába nyomán, a merre járt; a ki csak hallott is róla: áldást kivánt koronás fejére, hát még a kik közelről ismerték és érezték szelíd kezének áldását! ^ De lám, milyen önző is a bánat . . . Csak a magunk veszteségéről és keserűségéről beszélünk? Hát nincs-e rajtunk kívül más, a kinek szívét ép úgy megsebezte az az elvetemedett gaz, mint a mienket? Hát az a jóságos öreg király, a ki hitestársát gyászolja, magára maradjon-e mérhetetlen fájdalmával? Hisz minél hatalmasabban fűzte össze őket a szeretet, annál mérhetetlenebb a seb, mit az erőszakos elszakítás okozott. Es hogy mily nagy szeretettel voltak egymáshoz, a legilletékesebb száj: a jóságos öreg király szája árulta el imént e fájdalmas napokban, mondván: „ A világ nem is sejti mennyire szerettük mi egymást! Ezt a rendkívüli asszonyt rendkívüli módon akarom megtisztelniMegszentelt fájdalom, némán, szótlanul állunk meg előtted, mert nem merjük megpróbálni, hogy vigasztaló szavakat hangoztassunk; de tekints ránk és könybelábadt szemeinkből, nehéz sóhajtásainkból értsd meg, hogy a te bánatod a mi bánatunk. Értsd meg, hogy a legigazabb részvéttel sietünk könnyíteni bánatod terhét s csak az fáj, hogy egészen magunkra nem