Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1884

I. Az erdei lak. Dr. KAPOSSY LUCIÁN-tól

— 2 — némasággal övezik a szük völgy katlant, mely egyedüli helyét képezi e nagy élettelenségben, ez imádkozó csendességben mozgó életet nyilvánitó havasi pataknak; mint erős, megdöntketetlen falanksz áll a haragos zöld fenyves erdő, a dühös vihar bősz támadását hajlithatatlan komoly büszkeséggel fogadja, daczol vele, mig nem a vihar szégyenkedve vonul vissza; a lágy zefir zajtalanul suhan el mellette félve, nehogy felébressze százados álmából; a kisded havasi patak is csendesen mintegy szenderegve halad el előtte, magába fojtva gyűlöletét azon zsarnok őrködésért, hogy még a nap sugarait is elfogja tőle; de alig ér ki e börtönből édes kéjjel tölti boszuját a századok súlya alatt összeroskadt s szük medrébe dölt fenyő szétmálló tetemein; hullámai haragosan rohannak a gyűlölt ellenségnek, tajtékzó hófehér habot verve szökellnek rajta keresztül s haragos morgással zuhannak az alattuk terülő mélységbe s szirtről szirtre ugorva jutnak el egy kies zöld völgybe, hol lágyan rengő tóvá egyesülnek s néhány pillanatra megnyugodva élvezik a jótékony, soká nélkülözött napsugarat. Mindenütt érezzük a havasi bércek hideg uralmát, nincs itt mozgékonyság, nincs itt élet; az a néhány élő lény is, mely itt található zajtalanul éli egyhangií életét; a havasi patak egyed üli lakói, a halak némán, nesztelenül siklanak a vizi mohák s fénylő kavicsok között; a sas, a havasi bérezek büszke lakója az átlátszóan kék űrben nem repül, hanem szárnylebbenés nélkül úszik tova. Nagyszerű, de egyszersmind nyomasztó a hatás, melyet a fenyves erdővel koszorúzott havasi bérezek a bennök uralkodó nagy csendesség miatt a lélekre gyakörólnak. Amott a lomberdő ragyogó szépségében, teljes pompájában! Hatása nem nyomasztó, elragadó! A lágyan susogó szellő édes illatot röpit felénk, a galagonya s vad rózsabokrok teljes virágdíszükben fogadnak; a fák zöld pompájukban ékeskednek; itt nyúlik föl a királyi cser, melyre bizalmasan kigyózik fel a repkény, ott görnyed az ágait sátorrá alakitó kőris; emitt terjeszti szét sima héjú, földet érő ágait a diszes platán, amott emelkedik kúpalakúan a piros virágaival gyönyörűen diszes gesztenye; itt büszkélkedik az izmos tölgy, ott