Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1869

4 mely a dolgok és tények belső okainak, lényegének megismertetésével foglalkozik, melynek feladata, általános elvek alapján, az egyes tüneményeket egymással oly öszhangzásba hozni, hogy azok mindegyike az egész mindenség rendszerének kimaradhatlan tagjává legyen, a bölcsészet,— méltán állíthatjuk tehát, hogy ezen tudomány az emberi szellem lényegében gyökerezik, s ennek müvelése, habár legkisebb gyakorlati hasznot nem nyújtana is, az ember elutasithatlan szükségei közé tartozik. Mégis sokan vannak és pedig tudományosan képzett egyének, kik a bölcsészet iránt közönyösek, vagy neki épen ellenei azért, mivel nem tudnak kibékülni azzal, hogy a különböző bölcsészeti elvek egymással örökös harczban állanak; mindegyik csak magát akarja igazolni, csak magáról akarja bebizonyítani, hogy az igazságnak egyedül van birtokában. — Sokan vannak kik nem tudják belátni, miként vezethetne az igazság ismeretére azon tudomány, melynek történetéből nyíltan látszik, hogy fejlődésében egyik rendszer a másikat váltotta fel, s ezen rendszerek közül csak kevés volt oly szerencsés, hogy magának rövid ideig tartó uralmat tudott a tudományban kivívni; a legtöbb pedig még ki sem képződött, midőn már ellentéte vele élethalál harczot vivott.— Hogy e gondolkodásmód ellen, mely a bölcsészetet alapjában fenyegetni látszik, magunkat védelmezhessük, lássuk hol gyökereznek a különböző bölcsészeti elvek. A bölcsészeinek feladata az egész mindenséget lényegében megismerni, s annak egyes tüneményeit egymással öszhangzásba hozni; de ezen feladat csak ugy teljesíthető, ha van egy központ, inelylyel az egész jelenségek világa belső összefüggésben van, s belőle ez összefüggés belátható, s megérthető.— Ezen központot, mely a lét különböző köreire nézve különbözőképpen egyeditve létezik, de a végpontban mégis csak egy, mindegyik bölcsészeti iskola máskép nevezte el, de az újabb bölcsészetben majdnem általánosan eszmének neveztetik. — Az eszme mint a mindenség központja csak az által igaz eszme, ha mind azon különös határozottságokat, melyek a mindenségben a létterén feltűnnek, ő maga magából hozza létre, ha ő oly általános mi a különösöket magába foglalja. Az eszmét igy fogva fel, mint a miből a különös határozottságoknak egész sora folyik, nevezzük elvnek.-—Az eszmének mint elvnek természetében fekszik, hogy megelőzi a belőle folyó különös határozottságokat, mind időileg, mind fogalmilag. De mivel e határozottságok nélkül maga valódi nem lehetne, azért azok rá nézve szükségesek. Ezen határozottságoknak az elv alapja, maga pedig semmi máson nem alapszik, hanem csak önmagán; mint Rosenkranz kifejezi: az elv mint ilyen bir önmagából származás (autogenesis), saját lényege szerénti fejlődés (autonoinia) és az ön czél (autarkia) jellemével. — Az ő léte a belőle folyó különös határozottságokra nézve szükséges feltétel, ő azokon uralg és nekik szabályozó irányt ad, mind a fejlődésben, mind az azokat ismerni akaró észnek a felfogásban. Az elv ezen természetéből eddig az látszik, hogy csak egy elv lehető, melynek alapján a mindenség különös határozottságai az eszme természetének megfelelőleg fejlődnének ki az eszméből, a mely elv felfogása szerént az eszmében a gondolat, melyből a különös határozottságok mint általánosból, mint alapból folynak ép ugy méltatva legyen, mint azon különös egyedi határozottságok, melyeknek létrehozása nélkül az eszme nem volna valódi eszme. Azonban mivel az eszme ezen két oldalnak, gondolatnak és létnek egysége s mint elv ezen két oldalt egymásra vonatkozva, tehát] egymástól elkülönítve mutatja fel, nagyon lehető, hogy a két lényeges oldal közül egyikre fordittassék különös figyelem a másik rovására, a felfogó ész csak egyik oldalra fektessen különös súlyt, bár azok az eszmében egyenlően jogosultak. — így állanak elő a különböző bölcsészeti elvek és pedig azon elemek szerént, melyeket az eszme mint egység magában foglal. Ha az eszme csupán valóul fogatik fel, tehát olyanul, melynek egyedüli léte sak a különös határozottságokban, a külsőség világában megjelenő létezőben van, valódi létezőül