Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1941
35 tengernaggyal megtárgyalta az ügyet és megbeszélte az elhárítást. Nem sokkal később a chandernagorei franciák arra ébredtek, hogy az erődítményt angol katonák fogják körül. A meglepetés olyan jól sikerült, hogy a franciák alig tudtak érdemleges ellenállást kifejteni. Rövid ostrom után a vár 500 francia katonával és teljes felszerelésével az angolok kezébe került. A nábob erre a hírre még jobban megrémült. Rémületében újra alkudozni kezdett. Clive azonban kiismerte állhatatlanságát és alattomos cselszövő természetét. Ez egyébként csaknem minden keleti despotának jellemző tulajdonsága, amelyet a háremből hoztak magukkal örökségképen. Clive átlátta, hogy eredményt csak hasonló eszközökkel érhet el. Sok évi indiai tartózkodása alatt jól kiismerte már az indiai viszonyokat. Tudta, hogy óriási különbség van az európai és az ázsiai,, elsősorban természetesen az indiai erkölcsi felfogás és gondolkodás között. Clive az ázsiaiakkal szemben megengedhetőnek tartotta az ázsiai eszközöket, vagyis nem ő vitt Ázsiába európai szokásokat, hanem ő alacsonyodott le az ázsiaiak színvonalára. Ez természetesen már önmagában is nagy hiba. Clive észrevette, hogy a nábob Csandernagore elfoglalása után is folytatja kétszínű politikáját, erre hasonló eszközökhöz nyúlt ő is. Leve j leiben tovább tárgyalt Szuradzsa Dovlával, de közben egy Omichund nevű, gazdag hindu közvetítésével árulásra csábította a nábob vezérét, Mir Jaffiert. Ez nem is volt nehéz dolog, mert a félőrült nábobot saját népe is gyűlölte. Mir Jaffier megígérte, hogy teljes kárpótlást ad az elpusztított javakért és újra megengedi az angolok letelepedését Bengáliában. Clive viszont megígérte, hogy Szuradzsa Dovla helyére Mir Jaffiert ülteti. Az összeesküvés híre hamarosan eljutott a nábob fülébe, mert India ősi hazája a kémkedésnek és az árulásnak. A ravasz Omichund azonban könnyen megnyugtatta hízelgésével a megrettent fejedelmet. Ugyanakkor Clive azt a kellemetlen tapasztalatot szerezte, hogy bizalmasa, Omichund éppen olyan kettős szerepet játszik, mint ő maga, azaz nemcsak a nábobot árulja el az angoloknak, hanem ezeket is Szuradzsa minisztereinek. Clive rettenetes dühbe jött, amikor ezt az alávalóságot megtudta. Elfelejtette, hogy Omichund csak az ő példáját követi. Még nagyobb lett a haragja, amikor Omichund az ígért jutalmat keveselve, újabb követeléssel állott elő. Omichund valóban nem volt szerény, mert 300 ezer font jutalmat, azaz körülbelül 8—9 millió pengőt követelt. Ez már Indiában is nagy pénz! Az ugyan valószínű, sőt félig-meddig bizonyos volt, hogy a nábob kincstárában lesz ennyi, de mi marad az angoloknak, ha a kincs nagyobb részére az áruló hindu teszi rá a kezét! Clive nem egyedül a bosszúállás kevés gyönyörűséget nyújtó élvezetéért vezette hadait Bengáliába, hanem számításába már kezdettől fogva belevette a nábob kincs3*
