Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1935

— 17 — tehát nem is ezért használja így. Egyszerűen egymást kiegészítő alakpároknak értelmezi, éppúgy mint a je vais és a nous allons vagy a magyar sok és több alakokat. LERCH azonban kiterjeszti ezt a gondolatmenetet a croire en Dieu és a croire au diable, aux revenants alakokra. Tehát : a Dieu előtt nem volt névelő : itt megmaradt az en. A diable elé kellett a névelő, ez tehát úgy fejlődött, mint előbb említettük : en le enl, el, eu, ou ; itt is behelyettesítették az au alakokat, mert amazt már nem értették meg. Ugyanilyen a fejlődés az aux revenants esetében ; az en /es-ből és alakul ; ezt sem értik meg, s a már elfogadott au hasonlatosságára az aux alakot kezdik használni. Mindez történetileg helyes. A fejtegetés nem tudta azonban megmagyarázni, hogy mi az oka az itt fellépő többletnek. Mert itt nemcsak olyan kiegészítő alakpárokról van szó, mint az en été — au printemps esetében. A mai beszélő értelmezése szerint valami más különbség is van : jelentésbeli megoszlást érez (míg a történeti magyarázat csak hangtani fejlődésről szólt). A kifejezéselmélet ezt a természetes értelmezést, amint az a kortárs közvetlenül és elmélkedés nélkül érzi, választja kiindulásnak. Más kérdés az, hogy hogyan jött létre ez a jelentésmegoszlás. A kifejezett gondolat (Isten, ördög) befolyásolja a mai használatban magát a croire igét. A keresztény gondolatvilágban Isten és az ördög ellentétes fogalmak ; az Istenben való hit azonosult a barátban bízó hittel ; így értelmezi a mai francia a „croire en" igét. Az alapjelentést, a puszta elhívést, hiedelmet a „croire á" alak őrizte meg. így az à és en puszta nyelvtani szerszámból kifejezőeszközzé lett. (V. ö. BRÉAL : Irradiation. Essai de Sémantique, III. f.) BALLY terminológiájával élve az à és az en itt már érzelmi különbség jelölője (jelölő = indice, szemben a jel = signe használattal). Történetileg az à és en kettős használata véletlen ; a mai beszélő mégis érzelmi különbség hordozójának érzi. Sőt az à és en a croire à és croire en alakpárban a jelölő fokáról a jel fokára lép, mihelyt elválik a Dieu és diable szavaktól s új értelmezésével együtt más szavakhoz csatlakozik. Történetileg ez volna helyes : croire en Satan ; e helyett a croire à Satan kifejezést használják ; ugyanígy : croire à Belzebuth. A hívő keresztény azt monja : croire en Christ, vagy éppen en le Christ sohasem au Christ. Mindebből az következik, hogy a kortárs értelmezése más szempontú, mint a történész magyarázata. Mert a történész az elkülönített jel fejlődését szerkeszti újra, — a kortárs ezt a fejlődést nem ismeri, számára csak az élő alakok rendszere számít, melynek tagjait egymástól való különbözésük határozza meg, ezenkívül semmi más. (SAUSSURE : a nyelvben minden csak különbözés.) Nyilvánvaló, hogy ez a szempont sok olyan nyelvi jelenséget tesz érthetővé, melyek a történész számára érthetetlenek, indokolatlanok. Viszont a kifejezéselméletnek nincs is szüksége történeti ismeretekre, nem tudja felhasználni őket ; a kifejezéselmélet a jelen síkjában mozog. 4. A kifejezéselmélet és stilisztika. A kifejezéselmélet már meghatározásánál fogva sem lehet történeti. A nyelvtörténeti sor tagjai nincsenek meg 2