Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1935

— 16 — Egyes kategóriákban meg is történt ez a szembeállítás. Itt a fonológiára gondolunk. Mikor a kifejezéselmélet a kifejezés eszközeit vizsgálja, a hangtani eszközök vizsgálatában a fonológia alapelveit alkalmazza, ha módszer tekintetében el is tér töle. A fonológus ugyanis a fonémböl, a gondolt hangból indul ki, s a többi nyelvi kategóriák csak mint foném-csoportok érdeklik. Számunkra viszont a főném csak egyetlen kifejezőeszköz, s e mellett a többi kifejezőeszközöket is megvizsgáljuk. A fonológia felismerte, hogy a hang — kifejezés; a kifejezéselmélet ezt kiterjeszti és azt mondja, hogy minden nyelvi képlet lehet kifejezés, — ha azt a nyelv kifejezési célokra fel szukta használni Kutatásunk területe így jelentősen kibővül, hiszen nyilvánvaló, hogy eddig tekintetbe alig vett, sőt lejegyezni is alig vagy egyáltalán le nem jegyzett jelenségek, mint pl. a hangsúly, a zenei lejtés, a szünetek is sokszor kifejezésértékűek. A kifejezéselmélet köre tehát tágabb, mint a nyelvtané. A nyelvtan csak önmagában, sőt legtöbbször leírt szöveggé merevedve vizsgálja a nyelvi tényeket, a kifejezéselmélet pedig működésben, a kifejezett lelki tartalommal való kapcsolatban. Azt mondhatnók, hogy mint nyelvi tanulmány bizonnyal beletartozik a nyelvtudomány összefoglaló körébe. Azonban az ott már kialakult tudományágak közé nem illeszthető egyszerűen bele, hiszen azok kutatási területét egyrészt magába olvasztja, másrészt kizárja ; végeredményben új elvi állásfoglalást jelent. Most nem is kíséreljük meg, hogy a nyelvtudományi ágak új elrendeződését felvázoljuk, hanem sorban összehasonlítjuk a kifejezéselméletet a régebben kialakult nyelvi tudományágakkal. 3. A kifejezéselmélet és a nyelvtörténet. A kifejezéselméletet legkönnyebben elválaszthatjuk a nyelvtörténet területétől. A nyelvtörténet a nyelvi tények magyarázatát és legtöbbször kifejező értékét is azok történetében keresi, s döntő jelentőséget tulajdonít kutatásaiban egyes kiválasztott és könnyen megfogható tényezőknek, mint pl. a hangtani fejlődésnek. E mellett egyéb, pl. érzelmi társításokat másodrangúaknak tekint. E miatt sokszor kénytelen megakadni következtetéseiben egy bizonyos ponton ; látnia kell, hogy egy-egy nyelvtörténeti sor eredménye más kategóriába tartozik, mint maga a történet, pl. hangváltozások sora jelentésváltozást eredményez. S ha keressük, hol történt ez az átváltás, rendszerint valami ilyen másodrangúnak tekintett érzelmi tényezőre bukkanunk. Világítsuk meg mindezt egy példával. LERCH : Hauptproblemen der französischen Sprache I. k. 235. oldalán történetileg magyarázza meg az en été — au printemps s a szerint ezzel párhuzamos croire en Dieu — au diable kifejezések különbségét. Kifejti, hogy azt mondták : en été, de en le prin tems ; a névelőt a melléknév kívánta. Az en le a nyelvi fejlődés során enl, el, eu, ou alakokat vette fel ; az ou fokon már nem értették meg, s összetévesztve az à le alakból keletkezett au alakkal, evvel helyettesítették. így keletkezett az en été — au printemps kettős használata. Ez természetesen helyes magyarázat. Mindössze annyit jegyzünk meg, hogy a beszélő erről nem tud semmit.