Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1935

— 15 — nyelvtörténet, hogy hol és mikor fordul elő írásban, s hogy hol vannak először adatok a képes értelemre. Ahol a történeti nyelvtan megtorpan, ott az összehasonlító nyelvészet bogoz tovább, kiterjeszkedve a képes értelemnek a magyar nyelven túli esetleges előfordulására a latin ill. a különböző újlatin nyelvekben. A szétágazó hangjelenségek szerencsés esetben nyomra is vezetnek, s ilyenkor sikerül a szó átvételi feltételeit, útját, elterjedését ujjászerkeszteni. Mindez a tudományos anyag túlsók és ugyanakkor túlkevés. A történeti kutatás sok olyan ismeretet tár fel, amelyet a jelenkori nyelvrendszer nem ismer, mert a fejlődés kiküszöbölte ; viszont sok olyasmi marad rejtve, ami a kifejezést létrejöttében alakította mint feltétel vagy mint szándék ; nem tudjuk, hogy a beszélő a kínálkozó kifejezési eszközök közül miért éppen ezt választotta, s milyen kifejezési értéket lát abban a hallgató. Tudjuk ugyan, hogy a „rózsámtól" itt képes értelemben áll, de nem tudjuk, miért fejezheti ez ki a kedvesnek, a szeretett lénynek megfelelő lelki tartalmat. A virág képe rendszerint egészen más lelki rekeszben van ; s érdekelne, hogy micsoda nyelvi törvényszerűség alapján történt ez a látszólag észszerütlen áthelyezés vagy megfordítás. Törvény-e ez vagy csak alkalmi eljáiás? Mi irányítja a beszélőt, hogyan hat ez a hallgatóra ? Miért kapja meg jobban ez a hallgatót mint más tárgyilagosabb megnevezés ? S a kifejezés ereje a jelentő hangjelképben van-e, vagy a jelentett dologban, a tárgyképben ? A hangalak s a szerkezeti adottságok (pl. az egyes első személy) mennyiben járultak esetleg a hatáshoz ? íme a kérdések tömege, melyre a nyelvtan nem ad magyarázatot. Nem is akar ; hiszen leginkább még ma is a jelentővel foglalkozik, az önállónak felfogott hangszimbolummal. Pedig ezzel már SAUSSURE leszámolt, s azóta tudjuk, hogy a jelentett is része a teljes nyelvi jelnek. A további kutatás ezt a SAUSSURE-féle kétarcú nyelvi jelet még több rétűnek találta, nevezetesen felismerte, hogy ennek szerves része az íráskép és a hangulati kép is. Mi itt tovább megyünk, nem ugyan a nyelvi jel további szételemzésében, sőt ezt a sok arculatot egybefogjuk és kifejezésnek nevezzük s ezzel a teljes nyelvi jellel a kifejezett lelki tartalmat állítjuk szemben. Hogy mi ez a lelki tartalom és hogyan alakul át nyelvi kifejezéssé, azt a beszélő valahogy burkoltan érzi ; s a kifejezéselméleti vizsgálat nem is tesz mást, mint felfedi, megszövegezi és rendszerbe foglalja azokat a sajátos szempontokat, törvényszerűségeket, melyeket a beszélő ill. hallgató gépiesen érez, s amelyeket „természetesnek" talál, ha figyelmét felhívjuk rá. — De körvonalazzuk meg pontosabban a kifejezéselmélet és a nyelvtudomány viszonyát. 2. A kifejezéselmélet és a nyelvtudomány. A kifejezés szó nem jelent terjedelmi elhatárolást, mint ahogy azt használni szokás a két-három tagú szószerkezetek meglehetősen laza megjelöléséül. Mi a kifejezés szót minőségi értékűnek használjuk. A nyelvtani egységek, a hang, a szószerkezet stb. mind egyaránt lehetnek kifejezések, mihelyt kifejezett lelki tartalmukkal szembeállítjuk őket.