Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1929

— 50 — eleget tennî, ha zavartalán szemlélődései közepette megfelelő lelki erőt gyűjt arra. Három évi szigorú remeteség, melyben fiatalságának legszebb éveit áldozta fel, három évig tartó s önmagával vívott kemény harc végre megszerezte számára a tökéletesedésnek azt a fokát, hogy kiléphetett az életbe, s engedhetett az isteni sugallatnak, megkezdhette áldásos szervező munkáját. Én most nem szándékozom Szent Benedek tevékenységét, vagy Reguláját ismertetni, pusztán arra szorítkozom, hogy egy-két kiemelkedő momentumból rekonstruáljam Szent Benedek emberi nagyságát, reávilágítsak egy-két jellembeli kiválóságára. Szent Benedek lelkét a szigorú önfegyelmezettség mellett határozott férfias akaraterő — párosulva határtalan gyöngédséggel és érzékenységgel — jellemzi. Már rámutattam, hogy a remeteségbe a világgal — az akkori borzalmasan gonosz világgal — való meghasonlás kergette. Akinél ez az erkölcsi felháborodás egész fiatal korban három évig tartó szigorú remeteséget eredményez, aki három éven keresztül képes testétől minden kényelmet megtagadni, az kell, hogy nagyon érzékeny lélek legyen — máskép el sem képzelhető ez az áldozat —, különösen egy előkelő és jómódú család sarjánál. Határtalan gyengédségét, de egyben szigorú önfegyelmezettségét és határozott férfias akaraterejét bizonyítja Scliolastica nővérével, annak halála előtt pár nappal történt, s általánosan ismert jelenete. Szent Benedek történetében találunk adatokat, melyek cholerikus természetre engednek következtetni. Itt azonban figyelembe veendő, hogy szerzetének szervezete monasztikus, s a szerzetesek első legfőbb erényének az engedelmességet írja elő. Ha tehát megátalkodottságot tapasztalt, cholerikus természetének megnyilvánulásai szükségszerűek. Viszont cholerikus természetének nagyszerű legyőzését látjuk Florentiussal szemben, akinek útjából kitért, majd Florentius végzetszerű bűnhődése felett érzett öröm miatt megintette Maurust. Herwegen Ildefonz megállapítja Szent Benedekről, hogy nem volt művészi természetű, ha ez alatt képzelettel és formaérzékkel gazdagon megajándékozott szellemet értünk, s gondolkozónak sem lehet szerinte őt nevezni, ha ezzel spekulatív filozófust jelölünk meg. Herwegen azonban ezen jellemzéséhez hozzáteszi, hogy a valóságban Szent Benedekben a lényeg mind a kettőből meg volt. Véleményem szerint nemcsak az vall Szent Benedek művészi lelkületére, hogy az általa rendezett liturgikus ünnepségeket finoman és harmónikusan tudta hangulatossá tenni, hanem — amikor ezt olvastam, Sokrates mondása jutott eszembe, aki büszkén vallotta, hogy míg apja a kövekből faragott embereket, addig ő a legnemesebb anyagból, az emberi lélekből gyúrt egész embereket, — Szent Benedek legnagyobb művészetét én abban látom, hogy ő