Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1928

— 28 — király javára. Nagy Károly császár lelt (800) a pápa megkoronázása által. A keresztény nép szemében a pápa volt az, aki a császárságot létrehozta, a császár a pápától, Krisztus helyettesétől kapta szuverénitását. Nagy Károly, bármennyire személyi volt is nagyvonalú politikája, tudatában is volt ennek a ténynek. De a császárság abban a felfogásban, mit a tradíció, hagyomány hozzákapcsolt, több volt mint a legfelsőbb parancsolás és irányítás polgári és katonai vonatkozású ügyekben. A császár mint a régi császárok utóda lépett közbe, hogy Krisztus egyházának jogait megvédje, hogy szükség esetén a szentély szolgáit megjavítsa. Ez a szuverénitás kiterjedt az Egyház földi javaira is. A császár, a fejedelmek az Egyházat gazdagon javadalmazták, de a gyakorlatban elfogadott hűbéri vagy kincstári jog erejénél fogva a püspökségek és kolostorok javadalmait és jövedelmeit mindig úgy tekintették, mint amelyekről szabadon rendelkezhetnek. Az akkori közfelfogás szerint a birtokok csak haszonélvezetre adattak az Egyháznak, hogy biztosítsák a lelki hatalom gyakorlását. A püspök, az apát tehát a császártól, az uralkodótól függő tisztviselő, köteles azokra a szolgálatokra, miket tőle az uralkodó megkövetel. A nagy kolostorok fejeinek a X-ik század közepétől kezdve olyan helyzete van majdnem, mint a püspököknek. A politika is rákényszerítette az uralkodókat, hogy pártolják, előmozdítsák az egyházi hűbérek fejlődését, mert így ellensúlyozták a hübérüket örökösödési jogon nyerő és függetlenségre törekvő hűbéreseket, gátat emelhettek a széthúzás ellen, biztosíthatták birodalmuk egységét, kezük alatt volt ugyanis így mindig az odaadó szolgák serege, kiknek kiválasztása egészen a hűbérúr személyes kiválasztásától függött. Az államfői hatalomnak ez a felfogása súlyos következményekkel járt. Bár a római jog elismerte az Egyházat jogi személynek, a gyakorlatban a germán tradíció érvényesült, mely szerint minden adományozás, melyet valamely egyháznak tettek, visszaszállt az adományozóra, aki szabadon jelölte ki az új hűbéres személyét és iktatta be méltóságába. (Invesztitúra.) Az invesztitúra egyike volt az Egyház legnehezebb problémáinak, pedig a jog és az Egyház szempontjából a kérdés nagyon egyszerűnek látszott. Az Egyház isteni alapítás lévén, megvan a joga, hogy világi hatalomtól függetlenül szervezze hierarchiáját és szabályozza fegyelmét : a püspökök és apátok választása az érdekeltek-káptalanok és kolostorok-választásától függ. Ha az Egyház szolgáinak kiválasztása a pápától függetlenül, egyedül a világi hatalomtól függ, aki azokat beiktatja a pásztorbottal és a gyűrűvel, az egyházi joghatóság jelképeivel, az Egyház számára nincs biztosíték, hogy a világi hatalom teremtményeiben a hit és fegyelem fenntartására alkalmas embereket talál. Addig míg az uralkodók összeegyeztették az Egyház és a birodalom érdekét, érdemeseket jelöltek ki a püspöki székekbe és az apáti javadalmakra, senki se tiltakozott az invesztitúra ellen, de hamarosan a világi érdekek elnyomták a lelki érdeket és a kétféle joghatóságnak összekeverése