Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1928

- 4 6 denciávál fenyegetett, mit nagyon nehezen lehetett volna elkerülni, ha az Úristen nem ad a rendnek egy gondviselésszerű férfiút, egy másik Benedeket, Aniane apátjában, Benedekben.

1 Az ő működése új lendületet adott a rend fejlődésének. Ennek a lendületnek egyik eredménye lesz majd Cluny, melynek neve Krisztus jegyesének, az Egyháznak szabadságáért, tisztaságáért vívott nehéz, de dicsőséges küzdelmekkel elválaszthatatlanul összeforrott. Termékeny kor volt ez szentekben, de nagyok voltak a tudománynak tett szolgálatok is. A tudományt ebben a korban is őrizték a szerzetesek mint szent örökséget, mit nem szűnnek meg gyümölcsöztetni, gazdagítva saját munkájuk eredményével az utókornak átadni. A munkások ezrei közül csak Hrabanus Maurust (776—856) említjük, kit az utókor praeceptor Germaniae névvel tisztelt meg. Azonban annak ellenére is, hogy a Benedek-rend legdicsőségesebb korszaka már csendben érlelődött, a IX-ik század második fele és a X-ik század első fele nagy válság ideje a rendre nézve. A különféle pogány népek kalandozásai (normann, dán, mór, magyar) a kolostorok százait pusztítja el, de ennél sokkal nagyobb veszély fenyegetett a hűbérrendszer részéről. Egyrészt a felégetett kolostorok százait, másrészt a méltatlan kezekbe jutott apátságokat mutatja a kép, mi elénk tárul ebből a korból. A szerzetesi apostolkodás gondolata majdnem egészen eltűnt, mindenütt szomorú állapotok, dekadencia. Még szomorúbb volt az egész Egyház helyzete a miatt, hogy az invesztitúra következtében méltatlanok tolakodtak a szentélybe, akiknek sokkal nagyobb gondjuk volt, hogy hűbéruruk és a saját érdekük felett őrködjenek, mint a rájukbizott nyájra. Hogy megérthessük, hogyan fejlődhetett ki ez az Egyházra oly káros és szégyenletes állapot, egy kis történeti visszapillantást kell vetnünk az Egyház és állam viszonyára. A régi római birodalomban egy embernek, a császárnak a kezében egyesült minden világi és vallási hatalom. A római államvallásnak főpapja, pontifex maximus-a a császár volt. A császárok megtérése megváltoztatta a helyzetet, de a császárok mint a kereszténység védői (advocatus Ecclesiae) és urai nagyon könnyen engedtek a csábításnak, hogy az Egyház ügyeibe beleavatkozhassanak. A nyugatrómai birodalom bukása és a bizánci gyámkodás fokozatos megszűnése után a pápaság lett nyugaton a legfelsőbb hatalom. De mikor a frankok hatalmas királya, Nagy Károly lett az igazi ura NyugatEurópának, az Egyház ismét abban a veszélyben volt, hogy az állam illetéktelenül beavatkozik ügyeibe. III-ik Leó felfogta a helyzetet és arra törekedett, hogy az Egyház megtarthassa a legfelsőbb irányítást, mit már századokon keresztül gyakorolt a keresztény hitnek és civilizációnak általa megnyert népek között. Elhatározta tehát, hogy felújítja a nyugatrómai császárságot a frank 1 Butler; Benedictine monaschisme, 371. 1, (Francia ford;)