Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1928

tett, csendes életet akart élni. Erről a három évről nagyon keveset tudunk. Szent Gergely két epizódot említ fel, melyeket mi se mellőzünk el. Az egyik bájos epizód képet ad nekünk attól a világtól való elszakadásra, melyben az ifjú a sziklabarlangban élt, a másik pedig elénktárja a fiatal Benedek hősiességét a kísértésekkel szemben. Benedek barlangja Romanus lakása alatt volt. A hozzávezető út nagyon is nehéz volt. Hogy élelmezhesse növendékét, Romanus egy hosszú kötelet eresztett le, melynek végén a kenyér és a figyelmeztető csengetyű lógott. Az imádsággal, önmegtagadással megszentelt életben is jelentkeznek azonban a nehézségek, a kísértések. Szent Benedek se mindig az isteni vigasztalás édességét érezte. A magánosság, az elhagyatottság érzése, az emberi szeretet után való vágy ránehezedett az ő lelkére is. Valószínűen nemcsak azon egy esetben, mit Szent Gergely felemlít, a magánosság, az elhagyatottság érzése elbátortalanította, a vér hajtotta, hogy elhagyja barlangját és visszatérjen a világba. Már indulóban van, mikor szeme a barlang előtt levő tövisbokorra esik. A kegyelem munkált, az évekig tartó önfegyelmezésre feltette Benedek a koronát. Beleveti magát a tövisbokorba, addig forgott benne, míg az véresre sebezte. Virtus in infirmitate perficitur. (Az erő az erőtlenségben fejlik ki.) Most már nincs kétsége, hivatásától, a magánytól földi kísértés nem tántoríthatja el őt többé. Azonban pásztorok felfedezték a remetét, messze földön elhíresztelték erényeit. Ettől az időtől kezdve a tanítványok özönlöttek köréje, tanácsot, útbaigazítást kérni. Benedek kényszerült őket irányítása alá venni. íme, a naggyáválás, a szentek iskolája. Csendes magány, állandó munka és önfegyelmezés készít elő a mindennapi életben is a nagy feladatokra, a mások vezetésére, nem pedig a feltolakodás. Még inkább így van ez a lelkiéletben. Az Or a magányba vezeti kiválasztottját és ott szól szívéhez. Ecce ducit ad solitudinem et loquitur ad cor. Ott, ahol a világ lármája nem zavarja, ott érti meg az ember összeszedettségben az isteni hívó szót. A közelségben levő Vicovaro szerzetesei, akiknek az apátja éppen meghalt, kérték, legyen apátjuk, vezetőjük. Benedek nem szívesen vállalkozott erre a feladatra. A későbbi törvényhozó lelkében már akkor is élt az engedelmesség jelentősége és a szabályszerű (legitime certans) küzdés fontossága, Vicovaroban pedig a szerzetesi életnek éppen ez a két fontos alapja hiányzott. Mindenkinek a saját akarata volt a törvény. De a sok kérésnek végre is engedett Benedek. Azonban az új rend terhesnek, elviselhetetlennek tűnt fel előttük. Hogy megszabaduljanak tőle, elvetemült tettre határozták el magukat, megakarták apátjukat ölni. Mérgezett boroskelyhet nyújtottak át neki, hogy áldja meg, amit azután majd az apát ízlelt volna meg először. Amint azonban keresztet vetett a korsóra, az edény darabokban a földre hullott. Az elhalványult gonosztevőkre nézett, Benedek észrevette gonoszságukat, szelíden szólt hozzájuk : „Testvérek ! A mindenható Isten irgalma legyen veletek. Miért akartok velem így cselekedni ? Nemde megmondtam nektek, hogy az én erkölcsöm nem egyezik meg a tiete-