Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1910

Míg ezek a praetoriumban történtek, a szomszéd fülkéből harsogó kacagás hangzott át. Egy pillanat alatt mind ott voltunk. Azon mulattunk, hogy Pali barátunk két sonkát, öt sült kappant és egy egész mákos rétest hozott magával. Laci, az osztály poétája azt a megjegyzést tette, hogy a Pali bizonyára gazdag áldozatot akkor hozni Neptunusnak, ha majd a tenger hullámain lebegünk Ancona felé. A tenger szóra elnémult a kacagás s a beszéd most egészen arra terelődött. Lesz-e vihar? Ki fogja először megkapni a tengeri betegséget? Mikor vannak a legnagyobb viharok az Ádrián ? Hogyan lehet menekülni hajótöréskor ? Ilyen és hasonló kérdések kerültek megvitatás alá s osztályfőnökünk mindenkép azon volt, hogy a tengeri utazást a legkedvezőbb szinben mutassa be. Még be sem fejezte egyik tengeri útjának elbeszélését, midőn a gyorsvonat a budapesti keleti pályaudvarra berobogott. Másfél óra múlva már ismét vonaton ültünk, mely Fiume felé röpített bennünket. Este volt, az eső csapkodta a vonat ablakait, de a mi kedélyességünket mit se zavarta. Osztályfőnökünk arcáról is állandóan vidámság és szeretet sugárzott felénk. Majdnem mind a praetoriumban tartózkodtunk, mert közöttünk ismeretlen volt az a szolgalelkü gondolat, hogy jobb a tanártól távol, mint annak közelében. Azonban a jókedv és a vidám zaj mindinkább csillapodott, mert az álom megirigyelte kedélyességünket, ravasz módon belopózkodott hozzánk s egy rövid félóra alatt olyan diadalmasan lebegett fölöttünk, mint a halál a néma csatatéren. Ki a kocsi padlóján, ki a podgyászán, ki a másik ölében szunnyadóit és álmodozott a tenger borzalmairól, a művészet remekeiről vagy édes családi otthonáról. Künn süvített a szél, zuhogott a tavaszi eső, csak néha-néha harsogta túl az egyhangú zajt a kalauz kiáltása, midőn vonatunk egy-egy nagyobb állomásra megérkezett. Midőn pirkadni kezdett, megállt az eső, elült a haragos szél s a vonat már a Karszt hegység merész kanyargós útjain száguldott Fiume, a magyar kikötő felé. Egyszerre egy riadó kiáltás vert föl bennünket reggeli álmunkból : „A tenger, a tenger!" Bandi, az éber legátus pillantotta meg először a Kvarnérót, s majdnem extázisba jött, midőn a vonat ablakából a szokatlan felséges látvány szemébe ötlött. Egy pillanat alatt mindnyájan talpra ugrottunk, mert még tengert sohasem láttunk. Majd a csodálkozás, majd a lelkesedés, majd pedig a félelem kiáltása hallatszott, amint a vonat ablakain kitekintettünk.