Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1910

32 dokokkal együtt, akik között horvát tanulók is voltak. A hölgyek mind fekete csipkekendőben jelentek meg. Egy fényes és tágas fogadó teremben vártuk Őszentsége megérkezését. 11 órakor megnyílt egy oldalajtó s belépett két alabárdos testőr és a magyar pápai kamarás kiséretében Krisztus helytartója. Egyszerre lelkes éljenzésben törtünk ki, midőn megpillantottuk tiszta fehér ruhában a kedvesen mosolygó arcú, galambősz aggastyánt. Minden szem reá irányult. Előállt egy magyar pap, a zarándoklat vezetője és elmondotta latin nyelven a zarándokok hódolatát. Őszentsége jóságos arccal hallgatta meg a klasszikus beszédet s azonnal válaszolt. Áldást mondott a mi édes magyar hazánkra, szüleinkre, rokonainkra és összes honfitársainkra. A beszéd után elénekeltük a „Hol szent Péter" kezdetű pápai himnuszt, melyet Őszentsége látható örömmel és gyönyörűséggel hallgatott végig. Azután körüljárt közöttünk s majdnem mindenkihez volt egy nyájas szava. A tanulók közül sokat, akik előállottak, barátságosan megcirógatott. Az audiencia körülbelül 3/

i óráig tartott. Boldogan, örömtől sugárzó arccal hagytuk el a Vatikánt, mert ezt a jelenetet soha az életben el nem felejtjük. Ez a nap volt reánk nézve a legkedvesebb, ez volt kirándulásunknak a koronája. Sajnos, elutazásunk ideje rohamosan közeledett. Már délután öt órakor osztályfőnökünk sürgetésére mindent rendbehoztunk és hálás köszönetet mondván a jó apácáknak a kedves figyelemért és gondoskodásért, nyolc órakor kocsikra ültünk és az állomásra hajtattunk. Szerencsénkre a vasúti kocsiban együtt lehettünk. Alig került egy órába, már az Abruzzók felé vágtatott a vonat a borús éjszakában. Öt napi tartózkodásunk Rómában tündéri álomnak tünt föl előttünk, melyről egész utazásunk alatt kedves visszaemlékezéssel beszélgettünk. Egyik ezt, a másik azt a benyomást elevenítette fel, ki-ki elmondotta, mi volt rá a legnagyobb hatással. A kellemes emlékek visszaidézése közben egészen megfeledkeztünk az alvásról és a tengeri utazásról, melyet Anconától Fiúméig újra meg kell tennünk. Csak akkor ébredt föl lelkünkben az átélt vihar minden borzalmával, midőn rövid pihenés után a reggeli szürkületben egyszerre föltárult az Ádria végtelen siksága. Osztályfőnökünk erősen biztatott bennünket, hogy semmit se aggőfljunk, mert szélcsend van és felséges utunk lesz egész Fiúméig. Úgy is történt. A tenger oly sima volt, mint a tükör, melyet csak a hajó nyomában kelt hullámok zavartak meg. Nem