Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1903

kai. Sőt akadt már tudós, aki azt állítja, hogy a természetes nyelvben nincs is próza, hanem csupa költészet. Aki sem nem ismeri a nyelvnek természetét, csínját-bínját, fordulatait, magától érthetően ezt nem veszi észre. De a nyelvész, ki öntudatosan boncolja a nyelvet, szüntelen élvezheti a benne nyilvánuló költői szépségeket. így teszem láthatja, mily tömérdek metaforát, vagyis hasonlati szóképet használunk még a legközönségesebb társalgásban is, mikor pl. a kegyetlen embert tigris-nek, a szelídet bárány-nak v. galamb-nak, a nevetségeset majom-nak, az álnokot kígyó-nak, a ravaszt rókd-nak, a lustát lajhdr-nak, a butát szamár-nak, a hamisat cigány-nak, az eröset herkules-nek, a jó szónokot ciceró-nak sat. nevezzük. Beszélünk katica-bogáiról, mátyás-madárról, Zmc/a-bácsiról, hölgy-menyétröl, &ence-bogárról sat. Azt mondjuk, hogy a harangnak szíve van, a puskának agya, az oszlopnak feje, az épületnek homloka, az ajtónak szemöldöke, a láncnak szeme, a korsónak füle, a cipőnek orra, a zsáknak szája, a keréknek foga, a sípnak nyelve, a szőlőnek bajusza, a kulcsnak szakálla, a korsónak nyaka, a kályhának válla, a széknek karja, a fának dereka, a fölcinek gyomra, az asztalnak lába, a csizmának sarka, a pohárnak talpa sat. Szólunk pislogó mécsről, eleven szénről, élénk színről, néma éjről, sántikáló hasonlatról. A nagy hazafit a haza oszlopának, a kedves gyermeket a szülök szemefényének, az alkalmatlan rokont házikeresztnek, nyűgnek v. kölöncnek hívjuk sat. Tűzzel szónokolunk, hévvel vitatkozunk, gőzzel sietünk, terveket főzünk v. szövünk, bosszút forralunk, eszméket csepegtetünk, oltunk v. ültetünk, gondolatokat kifejtünk, nótára gyujtunk, titkokat kisütünk sat. De hát ki birná mind elszámlálni azt a temérdek szebbnél-szebb metaforát, melyekkel a mindennapi beszédben számtalanszor élünk. Ép így használunk metonimiát, azaz kapcsolati névcserét is eleget, mikor teszem az egésznek nevét alkalmazzuk a részre, vagy megfordítva: azt mondjuk pl. fésülik a leányt (ehelyett: haját), borotválják a férfit (e. h. szakállát v. bajúszát), nyírják a juhot (e. h gyapját); az ügyefogyott embert szegény fejének nevezzük (rész neve az egészre). A tartó nevét alkalmazzuk a tartalomé helyett, midőn azt mondjuk: ott volt az egész főváros, vagy a királyi udvar, s ezen elbámult az ország. Az „Arany