Pápa és Vidéke, 39. évfolyam 1-52. sz. (1942)

1942-09-20 / 38. szám

rangfokozat M XXXIX. évfolyam, 38. szám Pipa, 1942. szeptember 20., vasárnap Felelős szerkesztő: Kerényi Olaf POLITIK!! HETILAP. MEGJELENIK MINDEN V1SBRNAP. Bátor, nagyszerű hitvallást tett vitéz Béldy Alajos altábornagy, ifjúságunk honvédelmi nevetésének országos vezetője Bécsben az ifjúsági kongresszuson. Katona beszélt, akinek helyén a szive, aki tisztán látja a magyar ifjúság lelkét, és tudatában van annak, hogy milyen komoly, szent hivatástudattal szabad csak ehhez a lélekhez közeledni. Úgy érezzük, hogy sízavai az egészséges, új életerőknek szabad folyást engednek, s Wém a messze jövő ködös útjain járnak, hanem a tényleges valóságot jetentik. Azt mondotta az altábornagy a kongresszus résztvevőinek, hogy nekünk kötelességeink vannak. Kötelességünk, vagyis nem tetszésszerinti, vagy alkalomszerű feladatunk, hogy mindig hangsúlyozzuk az ifjúság nevelésében a keresztény etikai tényezőt és cselekedeteinket mindig ez az erkölcsi norma Irányítsa. Felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy »Európa régi keresztény népeinek mindazon lelki kincseit meg kell mentenünk, ámeiyekre mint biztos alapelvekre az eljövendő boldogabb és békésebb Európát fel'lehet építeni«. De számunkra talán még fontosabbat is mondott. »A magyar nép életében évszázadokon át nagy szerepet játszott a keresztény erkölcs és életfélfogás. A magyar nép ezeréves létét Európába« a fceresizt éjs a fegjyver erejének köszönheti, a nemzet történelmének legnehezebb óráiban mindig ez a felfogás volt a döntő és a nemzet hű maradt ehhez a gondolathoz.« Végül három fontos dologra hivta fel a megjelentek figyelmét: Európa nemzetei számára e nehéz órákban legfontosabb kell legyen »a hazaszeretet, a keresztény etika és a család) ápolása«. E nagyszerű bitvallás bizonyára nagy hatást telt a nemzetek képviselőire; hogy ők milyen tanulságot vonnak le belőle, majd az idő megmutatja. Számunkra csak: egy fontos: »Magyarország a keresztény etikára és kultúrára rendezte be életét s a viharos idők földrengésszerű változásainak láttára sem lát semmi okot arra, hogy eszményein és elvein változtasson. Magyarországnak nem kell semmi, ami a keresztény etikával ellentétben áll, viszont Igényel; és igénybe vesz mindent,,ami annak kiszélesitését, vagy elmélyítését lehetővé részi«. A magyar a kereszténységgel egy, — ezt az igazságot fejtette ki vitéz Béldy Alajos altábornagy. Ennek az igazságnak azonban cselekvő igazságnak kell lennie. Cselekvő, amennyiben behatással van életünkre, gondblkozásunkra, irányítja és megszabja cselekedeteinket. Közel 5000 tanuló van az idén városunkban. Ötezer ifjú katonája van az örök magyar szellemnek, a magyar kultúrának. Nem akarok ennek anyagi előnyeiről szólni. Csak azt akarom ismételten leszögezni, hogy ez az ötezer ifjú magyar tőlünk, »nagyoktól«, felnőttektől akar tanulni. Tanul tőlünk a templomban, az iskolában, a családban, a műhelyben. Ez természetes, hiszen ezek a közösségek a nevelés természetes helyei. I)e... tanul tőlünk az utcán, a moziban, a színházban, a társaságban is. Vájjon mit tanul tőlünk? Tanube tőlünk megingathatatlan hazaszeretetet; megtanulja-e tőlünk az erkölcsi eszmények feltétel nélküli szeretetét; épül-e a mi komolyságunkban, tűdbe közű lünk; példaképet választania magának? Soksok kérdés, amelyekre nehéz pontos választ adni... De feltétlenül irányilaniok kell cselekedeteinket. A magyar szebb jövő, jobb jövő ifjúságiinkban van letéve. De liogv ez az ifjúság valóra válthassa a hozzáfűzött reményeket, először nekünk kell a fajtánk szeretete diktálta örök magyar leckét, az élethivatás komoly teljesítéséi megtanulnunk. (Sz.-ő.) Tegnap az őrnagy úr kapott golyót ma a főhadnagy úr — M. kir. haditudósító szd. — Valahol a Don mellett, 1942 szept. Tegnap meleg volt az éjszaka. Talán az tette, hogy felhők mögé bújt a hold s azt hitték, észrevétlen siklanak át a szovjetcsónakok. De a parti sásban nyitott szemmel, éles füllel húzódnak meg a honvédek, a Don minden csobbanásál meghallották. Hamar megtanulták, hogy a Don nem Duna, helyenkint akár át is gázolhatnak rajta. Már a szovjeték. Hát várták őket. Aztán hajnalig tartott ,a haddelhadd. Mire szürkülni kezdett az ég, nem volt eleven orosz a vizén innen. Ma csend van. Az ég felhőtlen, telehold fénye esi J log a lomha vizén. Ma éjjel aligha próbálkoznak. Az előretolt őrszemek azért ott hasalnak láthatatlanul a sásban, szemük nyitva, tekintetük élesen pásztázza a túlsó partot, a Don lassú hullámait. Csend van. Néha messziről egy puskalövés. Pakk. Aztán hármat-négyet vakkant egy-egy gépfegyver és újra csend. Néha messziről magános ágyúdörgés. Mintha valahonnan messziről vihar közeledne. És időnkint — haszontalanul, hiszen a hold szinte nappali világosságot borit az éjszakára, — egy-egy elröppent Stalin-lámpa. Mélységes csend. A fűben bon védek. Van, aki hasmánt fekszik, csendesen tépegeti a füvet. Van, aki hanyatt és tekintete a csillagok között kalandozik. Néha egy-egy szó, halkan, egyszer innen, másszor onnan. Rettentő meleg után, most egy kis szellő fodrozza a hajukat, csendesen beszélgetnek. Már a maglik módján. Ritka szavakkal, a szavak között nagy szünetekkel. Jobbra, talán három lépésre ketten fekszenek. Barnaképű, kemény parasztlegény az egyik. Érzik zamatos hangsúlyán, nehéz beszédén. A másik városi legény. Ipari munkás lehet, egy vas. gyárról beszél, gyári munkáról és főképpen egy gyári lányról. Semmi különös. Egyszerű szavak lassú hintáján lóbázzák maglikat a pihentető, csöndes éjszakában. Ám egyszerre fülemet egy szó üli meg

1, felfigyelek. Azt mondja a városi legény: — Sírtam, te! Könnyes volt a szemem! Szegény hadapród úr! Civilben nálunk volt igazgatóhelyettes! A paraszti honvéd feléje fordul. — Mi vöt? — Igazgatóhelyettes. — Aztán miféle az? — Olyan nagy urat, testvér, életedben se láttál! Az ispánod, intéződ kismiska hozzá! Csodanagy úr! Vagy kétezer munkásnak parancsolt! Azt láttad volna! — belenéz a csillagokba, a hangija csöndes. — Már azt hittük, hogy valamennyi muszkát átzavartuk a Donon. Egyszerre csak a hajlatból lőni kezdtek. Mi odía, elől a hadapród

1 úr. Az igazgatóhelyettes. Ki is füstöltük valamennyit. Aztán hirtelen megint csak egy lövés. Még valaki volt itt. EgéSz közel, az Isten verje meg. Szegény hadapród

1 úr csak szétcsapta a két karját, .mintha meg akarna ölelni valakit, aztán elvágódott ... Többet nem jön be a munkaterembe, hogy »na emberek, hogyan megy a munka..:« A paraszti honvéd' hasmánt fekszik, szótlanul tépdesi a füvet. Aztán mondja: — Pedig aszonták, csak a szegény embert küldik! Az úrféle kihúzza magát, — hallgat egy sort — sokat beszélnek. Aztán az ember látja, hogy a fele 'se igaz. Elől vannak a tiszt urak, csakúgy, mint mink! Mult héten az őrnagy úr kapott golyót, két hete a főhadnagy úr

1. Aszongyák, sebet kapott az »öreg« is! Egészen elől volt, Isten őrizte, hogy rá nem ment. Mellette csapott be az akna! Fiatal hadbagy súgja: — Tudod, ki az »öreg«? — Nem. — Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes! Maguk között »öregnek« hívják! Ügy ismerik, mint a szakaszparancsnokukat, mert folyton közöttük van! Nagyon halkan beszél, meg ne hallják. Kíváncsi, hogy mit beszélnek. — Benne volt az újságban is! — erősiti meg a munkás honvéd. — Fene ette volna meg, itt minden fordítva van, mint ahogyan otthon mondták! Az úr velünk gürcöl, ez a »paradicsom« meg olyan itt, hogy az embernek elcsapja a hasát! Egy sor hallgatás, azután újra pár szó. , — Már két tábornok úr fiát is eltemettük. Az egyik aztom Suhay, hadnagy a páncélosoktól. Aztán Faraghó hadnagy úr a tüzérektől. A barna arcú parasztlegény ránéz. — Tábornok vöt az aptyuk? — Tábornok! PRO PATRIA SZABÓ ÁGOSTON honvéd, 19 éves korában augusztus 18-án hősi halált halt a Don partján. ECSEDI JÓZSEF honvéd, 21 éves korában az egyik Don-menti ütközetben aug. 18-án hősi halált halt. KOVÁCS ERNŐ honvéd, 20 éves korában augusztus 18-án a doni csatában hősi halált halt. Hős Bajtársaink, fájó szívvel gondolunk hirtelen eltávozástokra, de büszkék vagyunk Rátok, városunk önfeláldozó fiaira! — Ejha! Látszik, hogy gondolkozik a dolgon, lassan a másik felé fordul. — Pedig! azok megtehették vóna! — Mit? — Hát, hogy jó helyre kerüjjenek! Biztosabbra! Megtehették vóna! A társa rábólint. — Megtehették vóna!... A paraszti legény; elgondolkozva néz maga elé. — Oszt mégse tették meg! — Nem tették meg! Ebben a pillanatban lent a folyó kanyarban egy kézigránát robban, utána még,vagy harminc. Mint a dühös kutyák, úgy vakkannak fel egyszerre a magyar gépfegyverek. A fiatal hadnagy felugrik, vele a többi honvéd) Egy másodpercnyi tájékozódás, aztán robban a hang: — Az Isten verte volna meg őket, nem itt vannak megint! Vagy harmincan, oroszok gázoltak át a Donon. Már rohan a hadnagy. Mögötte szorosan a többi legény. Legelői a pesti munkás és a nehéz beszédű vasi paraszt. Szorosan a hadnagyuk mellett, mintha vigyázni akarnának reá. wwwwwwwwwwwwwwwiwww Honvédeink üzennek A frontról kaptuk a következő tábori lapot: Mélyen tisztelt Szerkesztőség! Mint a Pápa é,s Vidéke hű olvasója küldöm üdvözletem a Tekintetes Szerkesztőségnek és Pápa város közönségének onnan, ahol 'több pápai bajtársammal együtt, küzdünk a szebb és jobb magyar jövőért. Én és alulírott bajtársaim kérjük hozzátartozóinkat, ne aggódjanak, egészségesek vagyunk, gondolatban gyakran ott vagyunk szeretteink és ismerőseink körében ked-ves városunk falai között. ÁRA 16 FILLÉR