Pápa és Vidéke, 35. évfolyam 1-53. sz. (1938)

1938-11-20 / 47. szám

POLITIKAI HETILIP. MEGJELENIK MINDEN VBSflRNIIP. Szerkesztőség: Horthy Miklós Fő-utca 21. Telefon: 11-90. Kiadóhivatal: Korvin-utca 3. Laptulajdonos : a Pápai Belvárosi Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: DR. NAGY GYÖRGY. Előfizetési ár: egész évre 8 P, félévre 4 P, negyedévre 2 P. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. Hasábmiliméter a hirdetések között 4 fill., a szöveg között 5 fill. „Szeresd hazádat és ne mond" Dr. Tűth Tihamér hoadjutor-pOspüli beszéde flEszprém vármegye rendkívüli dísziiüzgyíílGsén Négy hónappal ezelőtt ott állottam Krasznahorka büszke vára alatt. A rozsnyói nagypréposttal, derék magyar emberrel együtt szomorúan néztünk körül a rabságba igázott egykori magyar tájon. Ahová csak esett a tekintetünk lázas sürgős-forgás volt észlelhető a mezőkön, szemben a magyar határokkal izgatottan ásták a csehek az állásokat és betonfedezékeket. És mintha ingerkedő, gonosz manók suttogták volna fülembe, elzsongott bennem a fájó dal szomorú visszhangja: „Magas tornyán az őszi szél, régmúlt [dicsőségről beszél; Rákóczinak dicső kora. nerr. jő vissza [többé soha." És — hál' Istennek — visszajött! Visszajött Rákóczi sírja, visszajött Rákóczi dómja, visszajött Rákóczi városa. Mintha szörnyű kínzó álom lidércnyomásából ébredne az ember, olyan most körülöttünk az egész magyar élet. Olyan káprázatosan szép, olyan tündérien boldog pillanatot hozott nekünk november másodika, hogy annak örömét szinte fölmérni sem tudjuk. Csak remegő ajakkal szótagoljuk, csak mámoros lélekkel ismételgetjük: Az elszakadt Felvidék — legalább részben — újra a miénk. Kassa a miénk, Rozsnyó a miénk, Rimaszombat a miénk, Ungvár a miénk, Munkács a miénk, a mi elszakított millió magyar testvérünk megint a miénk 1 Végtelen a mi örömünk, hogy 20 év óta hangzó imánk: „Hiszek Magyarország feltámadásában" elindult a dicső beteljesedés felé. Végtelen a mi hálánk az isteni Gondviselés iránt, hogy végetvetett szenvedő véreink embertelen elnyomatásának. Nagy a mi köszönetünk és ragaszkodásunk országunk bölcs kormányzója és határozott kezű minisz* terelnöke iránt, akik finom munkás eszközöknek bizonyultak a népek sorsát intéző Gondviselés keiében. De vigyázzunk, a nagy éfeemény nagy kötelezettségeket is hozott magával. Lelkesedésünk el ne lobbanjon görögtűz fénye gyanánt, hanetti igyekezzünk ennek lángjánál magasra szítani azt a két magasztos eszményt, amelyen felépült ezeréves multunk és amelyből egyedül tud kifakadni uj ezeréves jövőnk. Mi ez a két magasztos eszmény? Először szentistváni világszemlélet és másodszor az áldozatos hazaszeretet. A szentistváni világszemlélet. Emlékezzünk csak vissza, amikor husz évvel ezelőtt a trianoni békeparancs után bús magyar fájdalom kétsége zilálta lelkünket egy ezredéves ország rombadőlte fölött és felvillant bennünk a fojtogató kérdés, hogy hát csakugyan pusztulásra szánt-e minket a világsorsának örök Ura és hogy a magyarságnak megfutott ezeréves utja vájjon csakugyan egy szétrobbant üstökös aláhullása volt-e; emlékezzünk csak vissza: a szörnyű kétségnek ezekben a kínzó perceiben döbbentünk világos tudatára annak a hatalmas erőnek, amit nekünk a fölöttünk dicsőségesen ragyogó Szent Korona és az abból sugárzó szentistváni világszemlélet és államberendezés jelent. Mikor előbb hazátlanságot hirdető vörös hóhérok, majd az ő bomlasztó munkájuk nyomán a trianoni rabszolgatartók kezét-lábát guzsbakötötték a megtizedelt magyar nemzetnek, nekünk árva maradék magyaroknak felnyílt szemünk a tisztánlátásra. Megkondult bennünk harangja a riadó lelkiismeretnek, hogy a magyar holnapot ne engedjük tovább is szakadni annak a tegnapnak utján, amely eléb botor volt szakítani a szentistváni hagyományokkal. Egy halálba taszított nemzeti lét fellobbant máglyájánál tanultuk újra megbecsülni magunkban, ami mult, ami szent, ami magyar bennünk, mert most láttuk be, hogy jövőt csak a múlttal lehet csinálni és hogyha megtagadjuk a magyar multat, bizonytalanná válik a magyar jövő is. Ugy érzem, hogy enhfck á meglátásunknak hangoztatására szükség lesz az előttünk álló uj feladatok között is, mert ha igaz a történelem bölcseletnek az a megálapítása, hogy minden intézmény csak addig tud dacolni a pusztító viharokkal, mig ugyanazon fundamentomon áll és ugyanazon erkölcsi erőkből táplálkozik, mint ahogy alapítói eredetileg elindították és létrehozták — ha igaz ez a megállapítás (amint kétségtelenül igaz) — akkor halja meg az egész jujongó magyar nép a figyelmeztetést: Nincs máshol biztos jövője a magyar nemzetnek, amelyen erős maradhatna, csak a szentistváni alapokon; nincs más világnézet, amelyhez nyugodtan állhatna csak Szent István világnézete; nincs másféle kereszt, amelyhez — mint erős sziklához — horgonyát köthetné, csak a Szent István koronáján fénylő kereszt. Nem agyonrajzolt nem agyonstilizált, nem eltorzított keresztek, hanem a megváltásnak az az egyszerű kereszt jele, amit az országalapitó nagy király eredetileg Pannonhalma tornyára feltűzött. Amikor húsz évvel ezelőtt Trianonban szárnyszegetten hullott alá tépett tollú, bús turulmadarunk, ebbe a keresztbe vetett bizodalmunk nem engedett összeroppani. Amióta az elveszett Kárpátok rengetegje zokogva sirt fel holdvilágos éjszakákon, amióta a Gyergyói hegyekből láng csapkodott fel a magas égig, amióta az elrabolt Erdély bércei jajongva sikoltoztak, csak a keresztbe vetett végső reményünkkel, csak a keresztbe kapaszkodó görcsös ragaszkodásunkkal tudunk elmondani két évtized óta reménytelennek látszó imánkat: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek az isteni örök igazságban." Nos, most, hogy november 2-án a gyászfátyolos Hungária arcára felvillant az isteni örökigazságnak első sugara, mi lehetne más, mint a szent igéret: Azon az uton akarunk haladni, amelyen Szent István, Szent László, Mátyás és Rákóczi haladtak; azon az uton, melyet drága ereklyénk: a Szent Jobb mutat nekünk; azon az uton, amelyen Szent István ezeréves koronája fénylik előttünk. Szent István koronáján megdőlt ugyan a kereszt, de feladatunk újra felegyenesíteni azt a magyar nép lelkében. Feladatunk kitartani Szent István államrendszere és világszemlélete mellett. Ez a szentistváni világszemlélet azután természetszerűleg fogja megerősíteni bennünk á másik nagy eszményt, amelyre égető szükségünk lesz a jövőben: az áldozatos hazaszeretet szent eszményét. Mi is az a hazaszeretet? Érzés és akarat. A hazaszeretet érzés. A földön különféle népek és fajok vannak és ezek mind a Teremtő tervei szerint alakultak és mindegyik számára sajátos feladatot írt is elő világot kormányzó i-teni Gondviselés. Amint a világon minden egyénnek megvan a maga rendeltetése, éppúgy minden nemzetnek megvan a maga helye és joga a nap alatt. A keresztény világnézet, mely fönséges biztonsággal hirdeti minden ember egyenlőségét Isten előtt, mégsem helyteleníti a népek különállását s nacionalista gondolkodását, hanem ellenkezőleg fölemeli azt és megnemesíti. Hirdeti, hogy a nemzetek közti különbségek és sajátosságok lerombolása megbontása lenne a természet rendjének, mig viszont a nemzetnek, fajnak és a haza szent földjének áldozatos szeretetét egyenesen az erény fényében magasztalja föl. Apa és anya, testvér és nővér, játszótársak és kis házunk, szülővárosunk és környéke, hegy, völgy, rét és patak, mindez együtt adja a haza fogalmát. A hazában együttérző, egyformán gondolkodó emberek laknak, akik éppúgy emberek, mint bárhol máshol s földtekén, de akiknek mégsem mindegy hol élnek, mert ahhóz a kis darabhoz, amelyet „magyar hazának" neveznek szívük különös meleg érzelemmel láncolja őket. Csodálatosan alkotta a Teremtő az emberi szívet: bárhova veti az életsors, hazájába, szülőföldjére mindig visszavágyik. Ez a nemes, magasztos érzelem bennünk, — ez a hazaszeretet. De a hazaszeretet nemcsak érzelem. Ennél sokkal több: akarat is. A hazának erejét u. i. gyermekeinek száma és gazdasága nem adja egyedül. Ép ennyire fontos, sőt sokkal fontosabb gyermekeinek kultúrája, erkölcsisége, kötelességteljesítése, emelkedett lelki felfogása. Tehát szeretem a hazámat, ha mint fizikai mukás úgy dolgozom, hogy a magyar munka termelése megbecsült legyen az egész világon. Szeretem a hazámat, ha mint szellemi munkás úgy dolgozom, hog legnagyobb hasznára váljék az a nemzettest nagy közösségének. Mert egy ország nagysága nem természeti kincseitÖÍ, nem régi történelmének dicsőségétől, nem vezetőinek ügyességétől függ elsősorban, hanem polgárainak derekasságától munkakedvé-