Pápa és Vidéke, 22. évfolyam 1-52. sz. (1925)

1925-04-12 / 15. szám

Pedig Krisztus feltámadása halhatatlan, végtelen értéket adott földi küzködésünknek, amellyel test és lélek örök életét és boldogságát kiérdemeljük. Rendületlenül hisszük és valjuk a szent kereszt dicsőségét és hirdetjük Krisztus diadalát, azzal a törhetetlen meggyőződéssel, Hogy e jelben győzni fogunk. Küzdünk azért a programmért, melyet a megváltó szeretet hagyott örökségül számunkra, mert nem ismerünk mást, amely boldogságra sóvárgó szivünket jobban megnyugtatná és kielégítené. Kétezer év történelme tesz tanúságot arról, hogy a názáreti jézuson kivül nincs más név, amelyben üdvözülnünk lehetne. Azért szeretjük ezt a szent nevet, ragaszkodunk fenséges programmjához, mely tökéletesedésünk végtelen lehetőségeit hozta meg számunkra és szívesen hordozzuk azt a drága keresztet, amely örök szimbólumává lett az egyedül üdvözítő, egyedül diadalmas világnézetnek. Tudjuk, hogy a szent kereszt útja rögös út, könny, vér, töviskoszorú, fájdalom és szenvedés azok sorsa, akik rálépnek erre az útra. De az út végén a feltámadt üdvözítő megdicsőült arca mosolyog felénk, hívogat és biztat bennünket, kitartásra, türelemre int. Talán megbotlunk, leroskadunk A pápai m, kir. állami faiskolánál gyümölcsfa, díszfa és diszcserje kapható. Kívánatra részletes árjegyzéket küldünk. közben a kereszt súlya alatt; a vigasztalanság, kétség, szomorúság éjszakája borúi egyegy pillanatra csüggedő lelkünkre. De Krisztus nem hagyja el híveit, felsegíti az elbukottat, megosztja velünk a kereszthordozást és a pálya végén megkoszorúzza véres, verejtékes homlokunkat a hallhatatlan élet koronájával. Esterházy Károly (172S-1925.) A százéves évfordulók korát éljük. Egymásután ünnepeljük nagy költőink, művészeink, államférfiaink születésének évfordulóit A hála és kegyelet érzése elvisz bennünket azoknak a nagyoknak a bölcsőjéhez, kik 70—80 évvel ezelőtt Magyarország modernné alakulásának gigászi munkáját elvégezték s végig vezet bennünket e nagyok fejlődésén, áldozatos, tehetséget kivánó, kitartó munkásságán. Ez a megemlékezés azonban nemcsak a hála és kegyelet munkája. Szükségünk is van rá. Az ünneplésre nem annyira a holtak szóróinak rá, mint az élők, kiknek a múlt nagyjaitól kell példát venniük, hogyan keli nagy műveket alkotni, micsoda munkába, önmegtagadásba kerül a közért való dolgozás. Hála Istennek, a pápaiakkal centennáriumí nagyjainknak sok vonatkozása van. Petőfi, Jókai életében jelentős állomás volt pápai tartózkodásuk. Azonban van egy nagyságunk, akinek Pápával még több kapcsolata van s akinek immár 1925 május 4-én kétszáz esztendős születési évfordulójáról emlékezhetünk meg, Esterházy Károly gróf egri püspök, Pápa város földesura az, akinek Pápa a múltban legtöbbet köszönhet. Esterházy Károly gróf nem azok közé tartozik, akiket csak az előkelő születés emel fel. Irodalmi munkássága, politikai m&ködése a bizonyság rá, hogy nem közönséges tehetség volt. Hatalmas építkezései bizonyítják, hogy a rábízott roppant vagyonnal jól gazdálkodott. A XVIII. század hatalmas munka színhelye volt Magyarországon. Akik a világháborúban elpusztított vidékeket látták, szoknak némikép fogalmuk lehet arról a munkáról, melyet a XVIII. században Magyarországon kellett végezni, mikor az ország kétharmad részében a 150 éves török pusztítás folytán a szó szoros értei mében lakatlanná, rommá változott minden. Főképen pedig elpusztultak a régi kornak századokra szóló alkotásai, a templomok és iskolák. Az építkezés terén Magyarország történetében se előtte, se utána hozzá nem fogható tevékenység uralkodott a XVIII. században, hasonló ahhoz, mely Olaszországban a renaissance alatt folyt. S ebben a munkában a nagyok közt is a legelső, a néphit száz temp lomú Esterházy Károly, aki Magyarország nagy vidékére szórta el művészi lelkének nagy koncepcióit. Csak néhány hete, hogy megjelent Szmrecsányi Miklós dr. ny. miniszteri tanácsos tollából az Eger és Környéke cimö alapos és kedves kalauz. Egy pillantást vetve bele, látjuk, mit köszönhet Eger neki. De talán mi mellőzésbe részesültünk tőle ? Csak a hálátlanság mondathatná ve lünk ezt. Ö a pápaiak számára is századok mulasztásait pótolta, s jó száz évvel megelőzte korát, öreg templomunkat, büszkeségünket, mely bármely hazai vagy külföldi városnak díszére szolgálhatna, neki köszönhetjük, mely mint Isten háza csak a katholikusoké, de mint műemlék egész Pápa büszkesége. S azután a közgazdaság, a városren dezés terén mit köszönhetünk neki? A Sörház épületben hajdanában elhelyezett sörgyár, a Papiros- malom stb. az ő alkotása. A városrendezés terén ő kezdte meg a munkát. A város országszerte híres nagy főterét az ő áldozatkészsége hozta létre, a Gróf-utat, a Győri-utat ő csináltatta, a Tapolca tavát, mely a mai tókertek részén terült el, ő csapolta le s létesítette a talán az egész országban egyedül álló kisbérleti rendszert, melynek áldásait a szegénység és a tisztviselők különösen a háború alatt érezték. A vízvezeték megvalósítására is ő gondolt először, azonban tervét a városi tanács félénksége, mely nem merte vállalni a fenntartást, megakadályozta. Lehetne folytatni még Esterházy Károly érdemeinek felsorolását, de ezt egy kis újságcikk keretében nem lehet elvégezni. Ennek a munkának elvégzése Esterházy Károly — reméljük hamar jelentkező — életírójának a feladata lesz. Mi csak rövidesen fel akartuk újítani emlékezetét, felhívni a figyelmet nagy alakjára, akkor, mikor a dicső miit, a munkájára való emlékezésből akarunk erőt meríteni a sivár jelenből való kiemelkedésre. —s. Levél Károlyi József grófhoz. Olvasóink előtt ismeretes, hogy gróf Károlyi József dr. akciót kezdett egy Pápán fe'állítandó, Ottó királyról elnevezett fiúinternátus ügyében. A nemes gróf március elején Pápán járt s kijelentette, hogy minden ellenakció ellenére az internátust visszavonhatatlanul Pápán fogják felállítani. Ebből az alkalomból Íródott ez a levél, melyet most olvasóinkkal közlünk. MÉLTÓSÁGOS URAMI A magyar nemzet lelkében mély történeti meggyőződés az, hogy veszedelmét mindenkor ármány vagy szerencsétlenség okozta, nem a vitézség, vagy a lelkiderékség hiánya s ha a nemzet el van nyomva, ez az elnyomás méltatlan és a nemzet a maga vitézségével és lelkierejével Isten oltalma alatt majd kivívja a maga igazát. 6 elei vi Dám T Sz v bei MA VII Telet Az c legls Aleg elők vizí Réa Htél letépték volna az irgalmas kis virágot. S így a könyörületes inda föl ktiszva, a kemény kereszt s az Úr kinoktól és sebektől fájó teste közé furakodott, hogy hűsítse a lázban égő csontokat, behatolt a szegek és a kezek közé, minden újjat akart hfi íteni s elvenni minden keménységet. Végre arra merészkedett a kis inda virágkelyhe, hogy odasimúljon az Úr szomjúhozó szájához. Haj l Mikor az emberek durvasága ecettel és epével itatta, akkor ez a kis virág szflziiszta szirmaival a száraz ajkakat érinté, hogy enyhítse a Megváltó szomj* >ágát. S ahogyan megtörtént j a Jeruzsálem és Golgotha közötti ütőn, hogy az Úr Veronika kendőjébe ju almúl és örök idők emlékezetéül töviskoronás fejét belenyomta, az Odvözfiő ebbe a virágba is belevéste szenvedésének összes jeleit. Még manapság is ez a kegyeletes virág az Úr szenvedéseinek jeleit viseli; az emberek passiflorának ne vezik és ha kelyhét bámuló szemeitek előtt fölnyitja, láttok benne egy kis keresztet, kopját, kalapácsot és szegeket, meg egy töviskoszorút, ahogyan olykor régi képeken látjátok, az Úr szenvedéseinek eszközeit. A gyapjúfü. A szenvedés és fájdalom napjai elmúltak és az Üdvözítőt sirba tették, de harmadnap reggelén sírjából dicsőségesen föltámadott. A szenvedések virágai közt nyilik egy sajátságos virág, melyhez elvezetlek titeket. Ugy virágzik, mint egy gyertya és mi magyarok gyapjúfünek nevezzük, a németek „Himmelsbrand*-nak

( azaz égi égés, a franciák „Cirge de Notre Dames", a szűz Mária gyertyájának. Azt mesélik, hogy húsvét reggelén, midőn a szent asszonyok a sirhoz mentek, a sirt üresen találták, egy gyertya égett benne és ők magukkal vitték a gyertyát a kertbe. Ekkor minden oldalról rájok vetették magu kat a hóhérok, s el akarták venni az asszonyoktól a gyertyát. A szent asszonyok a földre tették, s ime a gyertya eltűnt és virággá változott. Húsvétkor, ha az ünnepet megelőző napon végigmentek a mezőn, j akkor lépjetek oda ehhez a virághoz, szedjétek le és húsvét vasárnapján tartsátok kezetekben és meglátjátok, ( hogy ugyanabban az órában a pap is az oltárnál egy különös gyertyát tart, amely ugyanolyan, mint a virág a kezetekben és emlékeztet arra a húsvéti gyertyára, mely egykoron föllobogott a Jeruzsálem melletti sirban. A dal. Irta: K. Pikéthy Tibor, A dal a lé'ek illatos virága. Gyökere a szív piros véréből szívja táplálékát. Színét és illatát a lélek adja. Vájjon mióla van dal? Amióta ember van a világon, s az emberben szív. Az ősember persze nem úgy énekelt, mint a mai kor embere. Mint minden, ágy a dal is változásokon ment át az ezredévek alatt. Az ősember éneke még nagyon kezdetleges. Mindössze egy-egy érzelmi kitörésre szőri kőzik. Az ősember tagolatlanúl, hanglejtés nélkül beszélt, de a szenvedély, az izgalom, az öröm, az ingerültség fokozta hangjának erejét. Ez a mai dal csirája. Már az ősember észrevette, hogy munkáját könnyebben végzi, ha munka közben ritmikusan tagolt dallamokat dúdol. Figyeljük csak manapság is például a cölöpverő munkásokat. Az egyes ütéseknél „hórukk* kiáltást hallatnak, s eközben munkájukat könnyen, vigan végzik. Az ősembernek hívogató, figyelmeztető jelzései a legkezdetlegesebb dallamtöredékek, amelyek azutáa