Pápa és Vidéke, 20. évfolyam 1-52. sz. (1923)

1923-05-20 / 20. szám

PHPH lltf fizetési árak: negyedévre 300 kor., egy* hónapra 100 kor. Igyes sxém Ara darabonként 25 kor. POLITIKAI HETILAP. Megjelenik mimlen vasárnap. Szerkesztőség és kladókivataf Keresztény Nemzeti Nyomda. Telefon 11. sz. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában. Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában Amen." Pünkösd a nagy akarások, erőfeszítések ünnepe. A kis, reszkető, nagy missziójáról csak sejtelmekkel biró Egyházra leszállt a Szent­lélek. Kegyelemzáporától a ha­lászokból, vámosokból aposto­lok lettek, akik megkapták az evangélium ekéjét és fölhasítot­ták az első barázdát. .. Esengve, fáradt lelkünk pis­logó reményével nézünk ma föl az Égre: kering-e fölöttünk kegyelem-felhő, amely piros pünkösd ünnepére megöntözi a fölrepedezett, kiszikkadt magyar földet ! ? Óh nem az áldott magyar anyaföldet értem, — abban és afölött kacag most az élet, dús aratást ígérve — hanem a ma­gyar lelki világot, amely oly szegény . . . Átzúg-e rajtunk a pünkösd viharja, amely száraz­galyat tördel és tüzet szít ? A sok-sok halászból, vámos­ból, akik itt kontárkodnak, tör­delnek nagy értékeket, hány apostolt szül a pünkösd ke­gyelme ? Mert azt kérjük Tőled, apostolavató nagy Lélek! Meg nem roppanó magyar gerincet, tiszta magyar vért, szikrázó, lobogó, nagy eszmék, valósá­gok szeretetétől izzó magyar lelkeket küldj e szegény nép­nek! Magyar apostolokért imád­kozunk beteg lelkünk minden erejével, akik megváltoztatják a magyar föld színét. . . Bizom a sikerben. Bethlen István gróf miniszter­elnök a magyar sajtó londoni képviselőjének a hét elején azt a megbízatást adta: „Távira­tozza meg haza, bizom a siker­ben." Mindnyájan tudjuk, hogy az a küldetés, amelyben a magyar miniszterelnök és pénzügy­miniszter Francia-, Angol- és Olaszországban járnak, rend­kívül nagy horderejű. Ha a jóvátételi kötelezettségek alól legalább ideiglenesen föl nem oldanak bennünket s hosszabb lejáratú nagyobb külföldi köl­csönhöz nem jutunk, ipari, gaz­dasági életünk egyre mélyebbre zuhan a züllés lejtőjén. Épen azért jóleső érzéssel vesszük tudomásul, hogy a miniszterelnök teljes bizalom­mal várja fáradságos misszió­jának sikerét. Ám tévedés volna azt hin­nünk, hogy a nagy-ántánt ve­zető politikusai egytől-egyig megértéssel tárgyalják a ma­gyar ügyet. Franciák, olaszok és angolok között egyaránt vannak olyanok, akik minden erejükkel el akarják gáncsolni a talpra állni készülő magyar nemzetet. A francia kamara hadügyi bizottságánák alelnöke nyíltan kijelentette, hogy a leg­nagyobb esztelenségnek tartaná, 'hogy Franciaország a legyőzött magyarság segítségére sietne. És egy percre sem szabad fe­lednünk, hogy román, cseh és szerb politikusok, fizetett ujság­irók és felpénzelt képviselők rettenetes agitációt iiznek a magyar kívánságok teljesítésé­nek meghiúsítására. Ezekkel szemben azonban jól esik olvasnunk azokat a nyilatkozatokat, melyek Magyar­ország mielőbbi talprasegítését szorgalmazzák. A Iegtisztultabb, legideálisabb s egyszersmind legigazságosabb felfogás a há­gai törvényszék egyik szenáto­rát jellemzi, aki hivatkozva a magyar nemzetnek Nyugat vé­delmében ezer éven át hozott nagy áldozataira, Magyarország­nak legmesszebb menő támo­gatását szorgalmazza. Ma tehát nyilt kérdés, melyik felfogás fog győzedelmeskedni. Bethlen miniszterelnökkel együtt mi is bizunk a nagv-ántánt megértésében, ám ha küldeté­sét nem koszorúzza is a várt siker, akkor sem esünk két­ségbe. Mert a mi legerősebb bizo­dalmunk az ősi magyar erény­ben van. Induljon meg csak a szorgalmas termelő munka, a spekuláció és a pénztől való szabadulás helyét foglalja el a bölcs takarékosság, hasson át mindenkit az a tudat, hogy a magyar nemzet még nem töl­tötte be Istentől rendelt magas hivatását s akkor Magyarorszá­gon a pokol kapui sem vesz­nek erőt. TÁ RCA. ••• Oláh fogságból... — Kerék Péter. — Bene Károly főhadnagy is föl­került a földszinti, 17. számú cel­lába, melynek szűk ablakán csak délután tévedt be egy kevéske nap­sugár, minthogy a vár nyugati ol­dalára nézett. Szomorú helyiség, vaspáncélos ajtóval. Nem is kulccsal zárták, ha­nem — valaminő fortéllyal — gom­bot kellett kivül forgatni meghatáro­zott számszor jobbra és balra. Az ajtó felső negyedében nyolcad iv nagyságú nyílás, amelyen keresztül — a záró vaslemez eltolódása után — nyújtották be az avas tengeri lisztből készült puliszkát, már annak, aki érte nyúlhatott, elhagyhatván a cella jobboldali falánál lévő deszka­priccset; a többinek csak belökték. Fejük alja tegnap óta tollpárna. Benének pokróca is volt, hoztak a brassói asszonyok. Borzasztó kínokat állott ki eltört karjával, ami eddig még rendesen be sem volt kötve. Az ingéből té­pett ronggyal volt úgy, ahogy át­csavarva. Ma azonban várta az orvost, aki nemsokára, ahogy a puliszkát be­lökték, meg is érkezett. Zavartan állt meg az ajtóban, nem tudta merre fekszik a beteg. Az őr már türel­metlenkedett, mire szemei megszok­ták a cellában uralkodó homályt. Meleg részvéttel lépett az ágyhoz és tompított hangon kérdezte: — Mi a baj ? — Azt hiszem eltörött a karom, gipszkötés kellene rá és aztán . . . — válaszolja Bene. — Csendesen — figyelmezteti a kint lévő flrre az orvos — mutassa csak. Bizony alapos volt a törés. A doktort azonban az asszonyok küld­ték, mindennel felszerelve érkezett — Egy kis viz kellene — kéri az őrt; mikor az — bezárva az ajtót — eltávozik, mutatóujját a szájára téve, balkezével átnyújt egy éles, lapos vasreszelőt Benének, aki azt maga alá rejtette. Megjön a viz, kimossa a sebet, sinbe rakja a karját és: — Holnap is eljövök, megnézem, hogy van —- már búcsúzik is az orvos. Bene Károly hálásan pillant fel rá, ép kezével megszorítja a doktor feléje nyújtott kezét. Meleg áramlat vonul át testén, mintha nem vesztett volna semmi vért. Az asszonyokra gondolt, akik kitalálták legtitkosabb gondolatát és gondoskodtak lehetővé tételéről. Pil­lanatig sem kételkedett abban, hogy nem asszonyi leleményesség juttatta a reszelőhöz. Tőle függ, hogy visszanyerje sza­badságát. Igen, de hogyan ? Ha megmozdul: a karja, de még a feje is szétmálik atomjaira. Balkezével maga alá nyúl, meg­tapogatja a reszelőt. Mintha villamos ütés érné, az őr eltolja a lemezt és benéz; üres tekintettel bámul a mennyezetet vastagon borító salét­rom só által képzett fantasztikus formákra: Magyarország határaira egy mesebeli szörnyeteg, óriás kigyó csavarodik és szoií'ja, szűkíti a lélekzete is elál és önkéntelen — Jaj I — szakad kebléből, mire eloszlik a kínos látvány. Hirtelen megkapja a reszelőt és belecsúsztatja a gipszkötésbe; éles fájdalom vonul át egész testén; fogait összeszorítja és tűri, tűri Alig várja, hogy egészen sötét legyen. Lassan felül, mereven figyel, le­ereszti egyik lábát... Az őr tolja

Next

/
Thumbnails
Contents