Pápa és Vidéke, 20. évfolyam 1-52. sz. (1923)

1923-02-04 / 5. szám

mor képre, amit festettem. Reméljük, hogy ezen keselyű-terítéknek a keserüpohara elmúlik fejünk felől/hogy a sötét fellegek ismét eloszlanak és szegény hazánkra végre kisüt az áíiandő béke éltető meleg napja. Kívánom, hogy ebben a napsugaras meleg időben Önökkel együtt t. Uraim, barátságos együttműködésben hozzáfoghassunk mielőbb az állam újraépítésének magasztos munkájához. Adja Isten, hogy ezt a munkát Ölök velem együtt megelégedéssel és jó egészségben végezhessék. Ne feledkezzünk meg' azonban arról, hogy az állam, az egyház, a társadalom tekintélyén kivül van még egy negyedik tekintély, melyen mindezen tekintélyek jelenje és jövője alapszik és nyugszik: és ez a család. A családnak a szive: a nő, az ő gondozásától, hazafias gondolkodásától fog nagy részben függni az, bogy a jövő generáció megoldhassa mindazokat a problémákat, melyekkel a jelenlegi teljesen megküzdeni nem bir és adós marad. Ezért engedjék meg, hogy Önökkel együtt éltessem a hazafias pápai magyar nőket, kívánva, hogy nemes munkájuk a hazára áldást hozzon, Önöknek pedig őrömet szerezzen. A művészien fölépített, nagy gondolatokkal terhes, külügyi politikánkat minden oldalról élesen megvilágító, hatalmas beszéd abban a könnyed, közvetlen és színes előadásban, mely dr. Faupera Ferencnek olyan sajátos adománya, a csodálatnak és elismerésnek érzését váltotta ki a hallgatóságból. Gondolatainak világos elrendezése és átlátszó kifejtése, politikai éleslátása és az a mélységes meggyőződés, mely egész beszédén végigvonult, varázserőt adott mindenegyes szavának. Oly pazarul szórta nagy lelke fénysugarait, ismereteinek és eszmének gazdag tárházából oly bőkezűen ajándékozott, hogy e perctől fogva a még sokáig együtt ülő társaság mindvégig beszédének hatása alatt maradt; azt méltatta, azt tagIalgatta s örömmel látta képviselőnkben azt a férfiút, aki niinden tudását és erejét, szivét és akaratát a magyar restauráció nagy gondolatának szenteli. Itt említjük meg, hogy dr. Paupera beszámolója országszerte nagy feltűnési keltett; a fővárosi lapok is egymással vetekedve siettek ismertetni s hosszabb részleteket közöltek belőle. Élénken foglalkoztak vele a parlamentben is. A pártonkivüliek parlamenti csoportja teljesen megáévá tette dr. Paupera felfogását és Apponyi és Ugrón is melegen üdvözölték érte. Dr. Paupera után Bélák Lajos járási f5szolgabiró szólalt fel. Polgármesterünk ékes nyelvű felszólalása — úgymond — valamint nemzetgyűlési képviselőnknek érvekkel, számadatokkal is támogatott hazafias nagy beszédje után nekem beszélni már nagyon nehéz; de mert dr. Paupera Ferenc nemcsak ennek a városnak, hanem a járás egy részének is nemzetgyűlési képviselője, kötelességemnek tartom felszólalni és a pápai választókerület járásbeli községei nevében őt üdvözölni. Politikával foglalkozni nem akarok, nem fogok. Egy célja, egy feladata lehet csupán minden %az magyarnak: Magyarország régi területi épségének, régi nagyságának, régi dicsőségének helyreállítása. Igaz, hogy fejjel a falnak nem mehetünk, csonka kis országunk fennállását nem kockáztathatjuk, hazánkért tűrni, szenvedni kell és így be kell várnunk a döntő pillanatot, de addig is — mig ez elérkezik — erre minden erőnkkel előkészülni keli. A magyar integritást, a nemzeti összetartás eszméjét ápoljuk minden téren. Ezt neveljük be a fiatalságba és ha majd elérkezik annak ideje, magyar és magyar között ellentét többé ne Jegyen, hogy Istenért és Hazáért, mint egy ember/ győzelmesen vívjuk meg a nagy harcot. Tudom, meg vagyok győződve, hogy dr. Paupera Ferenc bár hazafias aggodalomból óvatosságra, türelemre int bennünket, szive egész melegével, lelke minden gondolatával ezen eszmék szolgálatában áll, nemcsak velünk van, hanem élünkre fog állni és a testvéri összetartásnak legbuzgóbb előharcosa. Ezen "biztos tudatban emelem reá poharamat. Reá és a haza érdekében tett működéséré az Isten áldását kérem. Gyurátz Ferenc ev. püspök hazafias ihlettől áradó beszédét lehetőleg egész terjedelmében közöljük: A barátság vendégszeretete által teritett asztalnál foglalunk helyet. Ezen asztal gondűző bánat altató áldásának hatása alatt, mint az üditő harmat után a virág, megnyílik a kedély, szárnyát emelgeti a jókedv. Ha azonban közös édes anyánknak, a hazának szerencsétlen sorsára gondolunk: akkor búfellege száll lelkünkre, szivünkből sóhajtás fakad fel. Teljesülve látjuk körünkben is a régi közmondást: „Sirva vigad a magyar*. Igaz, régen is volt a honfinak több oka sírásra, mint ma. Az ezeréves haza az egykori tekintély, hatalom magaslatáról lerántva, a győztes ellenségeink gyülölsége, boszuja által diktált kegyetlen béke által feldarabolva, megcsonkítva kolduskép vergődik a végnyomoruság porában, itt a jövő felé tekintünk: ez is csak egy komor, sötét éjszakára emlékeztet és reményünk csillaga „halvány, bágyadt, mint a haldokló szem sugára*. Hogyha a régmúltba száll vissza lelkünk s honunk fénykorának hőseinél keres enyhülést, biztatást, a költő e szavai kelnek viszhangra ajkunkon: „Ne nézz ősidre óh magyar, ki most setétségben vagy itt, Ne nézz ősidre, e napokra. Szemeid gyöngék, a napfény megvakít". Egy ezredéven át vérzett, virágzott hazánk történetében a hontszerző és védő Árpádok a rabigát tördelő Hunyadyak kora honfi erényével, a szent ügyért önfeláldozásra készségével tagadhatíanul joggal emelhet vádat a mai nemzedék ellen. Akkor is dúltak viharok, jöttek ellenségek keletről, nyugatról, de a honszéretettől vezetve a nemzet bátran szembe szállt minden vésszel. Azon tudat dobogtatta a honfiak keblét, hogy amint az elődöktől szabadon, ép határokkal vették át a hazát, ugy kell azt utódaiknak is átadniok. Elszántan küzdöttek, véresen, nyugodni nem tudtak mig ellenség tiporta földjüket. BOit esett, halt a sok nemes, a kard vitéz markában. De megmaradt a szabadság a jól védett hazában". És mi volt az oka a mai siralmas helyzetbe hanyatlásának? Az

r hogy az utolsó nagy háború elvesztésével népünk kishitüvé lett Elvesztette önbizalmát, lelkesedését hónáért. Úrrá engedte íenni maga felett a vallást, hazát elvető, a társadalmi rendet felforgatni kész, önző, zsarnok elvek képviselőit. Csüggedt lemondással, tétlenül szemlélte a honának, mint zsákmánynak felosztására jövő ellenségnek szédítő terjeszkedését. Másfélől mint járvány ragadta meg a földhöz tapadó anyagelvüség. Uralkodóvá lett lelki világában az önző nyereségvágy, haszonlesés. Terjedt a jelszó: „Ubi bene, ibi patria", — ahol jó dolgom van, ott a hazám. Elhatalmasult a visszavonás, meghasonlás a társadalmi osztályok között. Közös nagy célok helyett magánérdek foglalta le a szivek vágyait. Meglankadt a munkakedv, minél keveTÁ RCA. ••• Petőfi haragja. Irta: Deme Károly. (Folytatás és vége.) Egy nemzet, amely ily utakon halad, nagyobb szabású alkotásokra képtelen. Azért hibáztatom én az önbizalom vesszőparipáján való száguldozásokat! amivel többet ártanak a nemzeti ügynek, mint amennyit használnak. Hiszen a legutóbb lefolyt események is arról tanúskodnak, hogy mi bízni és elbizakodni jól tudunk. Az én lelkemet azonban csak még jobban elkeserítik azok a valójábanvészt sejtető hiu reménykedések és optimista iósolgatások, amelyekkel — főképen a fehér asztaloknál — áltatjuk magunkat és hallgatóinkat. Elismerem és vallom, hogy a nemzet Önbizalmát fenn kell tartani és bizonyos esetekben különös gonddal edzeni, erősíteni is kell. Ez az irodalomnak is elsőrendű feladatai közé tartozik. Ezt azonban nem lehet elbizakodó és minden komoly alapot nélkülöző kinyilatkoztatásokkal elérni. Az ilyenek ugyan is csak az oktalan elbizakodáshoz vezetnek, aminek következménye rendesen a semmittevő letárgia szokott lenni. Az ország visszaszerzéséhez pedig nem elég a beszélő hazafiság ; ahhoz cselekvő hazafiság kell. ^Petőfi költészete a magaslatig emelte a nemzet önbizalmát és a szebb jövőbe vetett hitét, annélkül azonban, hogy leplezgette völna a gyöngeségeket, a semmittevést és hibákat, amiket, mint a bujakóros sebeket, tüzes vassal igyekezett leégetni a nemzet testéről. Amig tehát nem vesszük észre a hibáinkat, nem értjük meg helyzetünk körülményeit és a fenyegető veszedelmeket, addig a cselekvő hazafiság útjaira lépni nem vagyunk képesek; és amig a lelkünkben és külső eszközeinkben kellőképen elkészülve nem vagyunk, addig a siker reális kilátásaival elrabolt országrészeink visszaszerzéséhez sem foghatunk. Az a kóros metamorfózis, amely legutóbb a magyar lélektipust a nemzet minden rétegében érte, sülyedést jelent. Ebbeí? az állapotban pedig, megfelelő bázisok nélkül, a nemzeti nagyság kibontakozásának jelei ném fognak mutatkozni. Nem fognak mutatkozni mindaddig, amíg nem értjük meg, hogy nem elég a parádés ünnepségeket szokásossá tennünk és Petőfi nevével is üres szalmát cséplő politikát csinálnunk, hanem — és ez a fődolog — az ősi magyar erényekhez kell az erkölcseiben elfajult népet visszavezetnünk és Petőfi szellemét, valamint a többi költőink kitépett tiszta eszményeit és érzelmeit kell a nemzet szellemi életébe és érzelmi világába visszaplántálnunk, mert ezekből meríthetik a lelkek azt az erőt, amelyből a nemzeti nagyság kifejlődhetik. Erre a célra pedig, ha más nagy költőink nem volnának, elég volna Petőfinek egymagának a költészete is. Mert a Petőfi költészetében ideálizáltan megnyilatkoznak mindazok a gondolatok és eszmények, amelyekkel az emberi és hazafiúi erények, ezekkel együtt pedig a nemzeti nagyságunk is kiemelkedhetnek a posványos fertőkből, amelyekbe azokat e korszak romloit közszelleme Iesűlyesztette. Tovább elmerengek magamban itt, a városon kivül eső csöndben. Lelki szemeim előtt felgyulladnak Petőfi emlékének tiszteletére a városok ívlámpái és hatalmas sugarakban szórják a világosságot a nagy sötétségben. De én ennek dacára azt veszem észre, hogy a mulatozók zajos köreiben még sincsen elég világosság.,