Pápa és Vidéke, 20. évfolyam 1-52. sz. (1923)

1923-02-04 / 5. szám

natban Németország európai helyzetét veszem vizsgálat alá, hajlandó vagyok számolni egy kedvező eshetőséggel, nevezetesen azzal, ha a Szfinx-szerüen homályba burkolt és minden oldalról csábításnak kitett szovjettkormány Németország mellé állana. Optimisztikus becslés szerint ez jelentene 2—3 millió erötöbbletet. Törökország, amelynek erejét mai 12 milliós lakóssága mellett nem szabad túlbecsülnünk, háború esetén 400.000 embert állíthat ki. A legkedvezőbb esetben tehát egy 15 és félmilliós hadsereggel szemben 3 és félmillió katona állana a német részen. Ehhez a nagyméretű aránytalansághoz járul még az is, hogy a legyőzőitek oldalán csupa országroncs és birodalommaradvány van csupán, — nem sok eredménnyel biztató tér a német diplomácia számára. ' Franciaország ezen íúifegyverkezése ez országot éppoly elbizakodottá teste, mint ahogy annak előtk Németország tú 1 fegyverkezése kiváltotta a Deutschiand über alles túlfűtött öntudatát. Franciaország túltengő önérzetében a fel nem készült Németországgal még ma talán el tud bánni, még az esetben is, ha egyedül marad. Fantáziánk bármily szabadon csapongja is be a jövő térségeit, a mai sivár valóság az, hogy Franciaország tisztán saját erejére és pozíciójára támaszkodva már Németország n'ehéz-iparának középpontjára is rátette a kezét. A generalmars hangjai mellett vonult be a Rufar mentén. A katonai erőviszonyoknak ez a reális képe. Mi sem természetesebb, mint hogy a győztes államoknak előbb vázolt katonai fölénye hallatlanul megnövelte a kis entente államainak önbizalmát; ezenkívül ideges ingerültség tartja rabságban ezeket az országokat, annál a megismerésnél fogva, hogy az ő hátuk kevésbbé van födözve és védve, mint Franciaországé. Csehországnak bármily konfliktus esetén, lengyel, magyar és német érdekközösség életrekelésétől kell tartania. Romániának könnyen sebezhető pontja ugy a besszarábiai, mint a magyarországi front. Jugoszlávia hátában ott ég az örök balkáni tüz: érdekellentétei Bulgáriával, Törökországgal és Olaszországgal. Amint látjuk, ez a három ország egy érdekben megegyezik és ez az érdek hozta létre a kis-entente-ot. Ez az érdek: a centrális fekvésű Magyarország telies megbénítása. Minthogy pedig e tekintetben politikai egyezményük nem elegendő, okot keresnek arra, hogy érdeküknek hatalmi fellépéssel is érvényt szerezhessenek. Ez a mélyebben fekvő oka az utolsó demarsnak. Ennek a demarsnak az okai ily mélyen fekvők, minthogy ezen kérdés elintézése — amint az előadottakból kitűnik — létkérdés a kis-entente-ra nézve és még nagyobb mértékben létkérdés mi *eánk nézve, ezért a válaszom a feltett kérdésre, hogy elmúlt-e a fenyegető vihar réme, az: hogy a demarsot ugyan annak módja és rendje szerint javunkra elintézték, de ezzel maga a nagy érdek-ellentét elintézve nincsen. Az a kérdés már mostan : ha nem mult el a vihar, fel vannak-e hát állítva a kellő villámhárítók és ha nincsenek, hogy védekezzünk? A külügyi politikának ily viharok levezetésére alakított legjobb villámhárítója a jó külügyi szervezet, melynek aranygombja a jó politikai szövetségesek. Ha már most a mi külügyi szervezetünket vess2Ük, ugy az egy régen gezdátlanul heverő elrozsdásodott jószág. Ezekben a nehéz időkben 11 hónapig nem voli betöltve prágai követségünk, ahol pedig reánk nézve létkérdések dőlnek el. Sorra szabadságon voltak párisi és londoni követeink, akiket kiválóságuknál fogva egyébként igen nagyrabecsülök. Hónapokig nem tudtuk, van-e Külügyminiszterünk. Ha én egy nagy üzletet vezetek sok fiókkal a különböző városokban és az én üzletvezetőim éppen a karácsonyi vásár hetébeu vannak távol, akkor én az egész év bevételének egy jelentékeny részét elmulasztottam, eltekintve attól, hogy az a fél, aki mikor szükség volt rám, hiába keresett, — az a diplomata, aki egy reánk nézve érdekes ideát nem tud rögtön megbeszélni, az esetleg nem fog üdet vezetőmre várni, mig visszajön, hanem mást fog felhasználni combinátiói nyélbeütésére. Ennek a vigasztalan szomorú állapotnak a következménye, hogy még ma sincs szövetségesünk. Az elmúlt külügyi politikánknak összes eredménye, hogy felvettek a népszövetségbe és a dicséretreméltó közeledés Ausztriához. Ennek az eddig vezetett politikának az az eredménye, hogy minden oldalról teljesen el vagyunk zárva, mint egy háborúban az ellenség által körülvett vár és itt e vár fogságában kell várnunk kívülről a felszabadítást. Ebből a várból nekünk minden áron ki kell jutnunk. Meg kell találnunk a módját annak, hogy lehet ennek a kijutásnak a hídját megépiteni. Ennek a hídnak az oszlopai: a gazdasági közeledés a velünk szomszédos államokhoz. Tisztában vagyok a nagy akadályokkal, amelyek e tekintetben elejbénk merednek. Tisztában vagyok az ellenszenvvel, melyet mindkét oldalról élesztenek, tisztában vagyok a jogos elkeseredéssel, mely éppen azokkal szemben, akikhez közelednünk kei), a népeket elfogja. És mégis mit tesz az élet ösztöne azzal a sebesült fogollyal, ki az ellenség kezébe esik. Ugyanaz az ember, aki percekkel előbb még gyilkos dühhel ment az ellenségnek, mint fogoly az élet ösztönénél fogva elfogadja a kötést, mit ellenséges kezek raknak reá Csonka testtel, sebesülten, ma még tehetetlenül, így fekszik Csonka Magyarország teste ma politikailag a kis entente fogságában. És bár sokan vannak közülünk jó hazafiak, akik ebben a helyzetben az ellenszenv és gyűlölet politikáját hirdetik azzat a jelszóval, hogy inkább Jöjjön a nagyszerű halál, mint ez a nyomorult lét, én tisztelt Uraim e tekintetben az életösztön politikájának vagyok hive, aki azt mondom, hogy ez a nemzedék vér- és pénzáldozatban meghozta a legvérengzőbb háború folyamán négy éven keresztül a maga áldozatait, ezt a generációt nekünk előbb meg kell erősítenünk, falpra kell állítanunk, hogy azután teljes erejében felkészülve meg is felelhessen azoknak a nagy feladatoknak, amelyeket a világtörténelem reá ró. Franciaország 43 évig készült a revanche háborújára. S ez alatt az idő alatt nem volt szabad izgatni, nem lehetett felelőtlenül háborút hirdetni, hanem a jelszó Gambetta híres mondása volt, mely hatalmas nagy jelentőségénél fogva ma is be van vésve Gambetta szobrára a Place de Carusseren: „11 faut toujours y pencer, mais jamais en parler." A világtörténelemben bevált politikának ezt a hires mondását szeretném én minden hazsfiasan gondolkodó magyar szivébe bevésve látni. És ezalatt a 43 év alatt Franciaország megszerezte a maga szövetségeseit, ellenségből barátot faragott és csak teljeseri fiikészülten bocsátkozott bele az utolsó nagy háborúba, mert jól tudta, hogy annak kimenetelétől az ő léte, vagy nem léte függ. Tisztelt Uraim! Mi is hasonló helyzetben vagyunk. A jövő háborújától a mai politikai konstellációban szintén Magyarország léte, vagy nem léte fog függni. Ezért kell nekünk is ellenségből barátot faragni. Szomszédainkhoz közelednünk kell, éspedig akár a kis antattal egységesen tárgyalva, akár külön véve fel a tárgyalás fonalát annak egyes tagjaival. Ezt kérjük és ha nem teljesilik, ezt követeljük mindazok, akiket az ország jövő léte szempontjából ugyanazon aggodalmak kovácsoltak össze. Ezek az aggodalmak voltak azok, melyek az általam szerkesztett és a lapokban lf£zzétett kiáltványban azon mondatban foglaltattak, hogy „a nemzetgyűlés kapuját az ország léte vggy nem létének kérdése döngeti." Ezen nagy szempontból vezéreltetve törekszünk arra, hogy e nagy és jelentőségteljes külügyi kérdések eldöntésének idejére szűnjön meg a személyeskedés, szűnjön meg a parlamenti szélsőségek elkeseredett harca, omoljanak le a pártok közötti válaszfalak és egy táborba egyesüljön az egész parlament, az egész ország, osztály és vallásfelekezeti különbség nélkül, mert ebben a nagy kérdésben kell, hogy mindnyájan egymásra találjunk, zsidó és keresztény, kapitalista és munkás, mert ebben a nagy kérdésben, ebben az országban mindenki csak egy lehet; és ez: magyar. Erre az összefogásra szükség van, mert ha nem értjük meg a mai helyzet súlyát, és belső széjjelhuzással és az ellenünk összefogott, csak okra váró ellenségeink felingerléséve) télkorán idézzük fel a szerintem mindenáron elkerülendő háborút, akkor sajnos, megint csak keselyük marta lékává lesz ez az életben maradt szegény pár magyar. Nagyon szeretném, ha a franc}3 hadi aeropág, amelynek döglésétől ma Európa jövő békéjének sorsa függ, kezébe venné és átolvasná a keselyű és fiókáiról szóló angol meséi, mely a következőkép szól: Egy anyakeselyü tanítja fiókáit enni és közben magyarázza, hog^ az általa hozott zsákmányokat hogy kell megejteni. Elmondja, hogy fognak nyulacskát, hollókat, ürgét, egeret és mindenléie más kisebb állató*. És midőn egyszer emberhúst hoz, azt kérdezik a fiókák: Anyuka hát emberhúst hogy tudnak hozni, hogy tudjuk mi legyőzni a hatalmas nagy embert. Az anyakeselyü erre azt feleli, hogy az ember igen okos és ravasz, ezért az ember húsához csak akkor tud hozzáférni a keselyű, amikor nagyobb embertömegek katonás rendben vonulnak fel egymással szemben és ilyenkor nagy tüzilárma, bombarobbanás, puskaropogás közepette készítik el a keselyű teritéket. Hogy van az, kérdi a kis keselyüfióka, hogy minden más állat védekezik az ellen, hogy a mi eledelünkké váljék, addig az emberek maguk készítenek keselyű-terítéket? Az anyakeselyü erre azt felelte, hogy ez á kérdés már sokat foglalkoztatta a keselyüket és összeültek már a legöregebb keselyük is, hogy ezt a kérdést megoldják. Választ azonban nem kaptak. Csak egy öreg keselyű volt, aki elmondotta a saját észleletét, mely abban állt, hogy neki sikerült az óvatos ember mellé kúsznia ilyen esetekben, mikor tömegekben vonult fel és készített keselyöterítéket és keresve ennek az okát, azt látta, hogy ilyenkor egy ember parancsol és a többi engedelmeskedik. Én azt szeretném tisztelt Barátaim, ha az, aki most Franciaországban parancsol, akitől függ a nemzetek jövő sorsa, ha az meggondolná azt, hogy keselyű-terítéket okoz azzal, ha újból felidézi a háború ezer szerencsétlenségét, ha az nem kerülne Clemenceau darabja hősének sorsára és meggondolná, hogy nem'lenne-e jobb szemeit kiszúrni és a boldogság fátyolát teríteni magára, semmint egy háború ezer szerencsétlenségének okozója és szemtanúja lenni. Vessék Önök is tisztelt Uraim a feledés boldog fátyolát arra a ko-