Pápa és Vidéke, 20. évfolyam 1-52. sz. (1923)

1923-08-12 / 32. szám

PHPH ES VIDEKE atlSflzetésI árak: negyedévre 1060 kor., egyhónapra 400 kor. tgyes szám ára darabonként 100 kor. POLITIKAI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal Keresztény Nemzeti Nyomda. Telefon 11. sz. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint* Magyar gondok. Valahányszor Nagyboldogasszony ünnepéhez érünk, szomorú, fájó hangulat lesz úrrá a lelkemen. Ez a szép ünnep, amelyhez annyi fölemelő, nagy magyar emlék fűződik, egy napra közénk hozza a magyar mult lelkét. Látom a nemzet Székesfehérvárra siető nagyjait, hogy ott meghányják-vessék az ország sorsát, dolgát. Király és nemzet együtt imádkozik, majd együtt tanácskozik, hogy a nemzet fönnmaradását, fejlődését biztosítsák. Ezeken az országgyűléseken is föl-föl üti fejét a magyar széthúzás, de egyben egységesek: segíteni akarnak a nemzet ügyén, Amig így elgondolkodom a régi augusztus 15-i magyar országgyűléseken, önkéntelenül elém tóiul a dunaparti palota képe. Szomorúan hallom a belőle kicsapódó zajt, lármát, amelyből sokszor kirikoltoz egyegy durva, útszéli, csárdába illő közbekiáltás. Szomorú tünet, hogy egyre gyakrabban van szükség az elnöki székből elhangzó komoly figyelmeztetésre, hogy a képviselő urak ne síilyesszék állandóan alá a parlament nivóját. Csúnya egyéni harcok folynak igen sokszor a nemzet házában, ahol pedig másnak, mint a nemzet ügyének szóhoz sem szabadna kerülnie. Elfelejtik a jó urak, hogy a fórumon elhangzott szó messze hallatszik, s aztán csodálkoznak, hogy kívülről erős támadások érik a nemzetgyűlés tekintélyét. ügy van, óvni, védeni kell intézményesen is a parlament tekintélyét. Hogy a tekintély leromlása minő gyümölcsöket terem, azt mi keservesen tapasztaltuk meg a saját fejünkön De az is biztos, hogy labilis az a tekintély, amelyet csak kívülről támasztanak meg. A nemzetgyűlés tekintélyének megóvása első sorban a képviselő uraknak a nemzettel szemben tartozó kötelessége. Ha minden képviselő a parlamentet nem az egyéni érvényesülés szinterének, hanem a niunka házának tekinti, ha a magyar gondok ülik meg a képviselők lelkét s nem pártérdekek, akkor nem lesz szükség tekintélyöket kívülről alátámasztani, akkor lesz erkölcsi súlya a parlament tekintélye eilen intézett külső támadásokkal szemben emelt tiltakozásuknak. A magyar országházban elhangzott kijelentések már igen sok kárt okoztak a nemzetnek. Csak gondoljunk az 1918-iki őszi parlamenti ülésekre. Olasz pilóták szórták katonáink közé magyar képviselők magyar parlamentben elhangzott kijelentéseit. Jövőnkért reszkető lelkünk minden erejével és szenvetiélyességével tiltakozunk minden 1918-ból vissza-visszajáró kísérlet ellen! Nekünk, kik annyi mindent eltemettünk, a nemzetgyűlés tekintélye végtelen érték, amit nem engedhetünk eljátszani senkinek, még képviselő uraknak sem! A várkeszöi cserkész-ünnepély. Nemzeti feltámadásunk titáni küzdelmében bizonyára nem utolsó hely illeti meg azt az épen az újjászületés gondolatából táplálkozó, terjeszkedésében egyre hatalmasabb arányokat öltő, értékes ifjúsági mozgalmat, amely a mélyebb lelkiség és igazabb magyarság lélekbe gyökereztetésével immár egy évtizedes múltra visszatekintőén dolgozik a nemzeti jövőnk kiépí ésén. Aki nem közömbös a sir szélére roskadt országunk megmentésével szemben, az nem lehet közömbös a nemzeti életünkbe oly szervesen belekapcsolódó cserkészmozgalommal, annak bármilyen életnyiivánulásával szemben sem. A török és német harcokról beszélni tudó keszői várrom évszázados omladékai és gyors sodrú Rába kedves Ünnepségnek voltak tanúi a mult vasárnapon. Nagyszámú, a környező falvakból és Pápa városából kikerülő érdeklődő közönség jelenlétében akkor tartotta az ott táborozó pápai bencés főgimnázium „Corvin Mátyás" cserkészcsapata táborozásának egyik legszebb megnyilvánulását : egy jól sikerült, kedves ünnepséget. Az ünnepség lefolyása különben röviden a kővetkező. TARCA. ••• Oláh fogságban. Irta: Kerék Péter. Nyíregyháza alatt esett fogságba Bene Károly tábornokával együtt és vitték, vitték, arra, amerre ismerős volt nekik minden falu, minden folyó, minden patak, hegy, domb, de még a bokrok, a fü, fa is. Nagy nyomorúságuk dacára is felvillant szemükben a megismerés lángja és összolobbant a felhők villanásaival. Zuhogó esőben szállították ki őket, a piszkos, sáros székelyeket Brassóban és vitték őket a Fellegvárba. Bene Károly szive nagyot dobbant, amikor megindultak a sáros, csúszós mtakon. Feje olykor mellére hajolt, és bizony könnycseppek is hullottak tátogató csizmájára. így ment a szuronyos őrök között. Megfigyelt mindent. Az utat, a házakat, a hegyoldalakat és elraktározta emlékezetébe. Amint bementek a várkapun és fölállították őket a pinceszobák bejáratánál, egy gyönge mosoly vonult át arcán, mint nyári zivatarkor a vékonyabb felhőkön keresztültörő napsugár. Megelevenedtek a régi képek: a katonásdit játszó pajtások szakadt nadrágjukkal, kőhorzsolta térdeikkel, mindenre való elszántságukkal, lángoló hazaszeretetükkel. Ott jobbra, arról a magas omladékról hullott alá vagy 14—15 esztendeje, mikor török-tatár ellen védték — hárman — a várat. Az oláh gyerekek voltak a törökök és tatárok. Sohasem tudtak átmászni, mert tüstént ott voltak és nem engedték őket, mig egy oláh homlokon nem parittyázta őt s akkor leesett... A feje vérzett, a lába megzúzódott, de nem fájt, mert két kis pajtása elkergette az ostromlókat, Buzdította is őket: — Vigyázz, jobbra 1 - Hátulról jön, a fejét üsdl — És ment volna ö is, de nem tudott. A lába azonban nem fájt, mert ők győztek. Boldog volt. De most, most. . . Ugy dobogott a szive ... Szeretett volna fölkiáltani a szivütések okozta kíntól. Azután csak maga elé bámult, be a pince boltíves ajtajába és valami melegség ömlött fel torkába és észre sem vette, hogy ajkán száll az „ima" hangja: Isten áldd meg a magyart!... Végigpillant társain és látja, hogy mindegyik arcán barázdát von a könny és mindegyik ajakáról szól az áhítatos ének és tör tör föl a magasba, az Úristenhez. Az oláhok első pillanatban tisztelgő állásba vágták magukat, de hadnagyuk rájuk ordít: — Törjétek be a kutyák bordáit 1 és hogy legényei nem mozdulnak, ő maga kezdi el az ütlegelést Benén. — Ne te kutyái Bene nem szól semmit, megtántorog, de a következő pillanatban fölemeli bilincses kezét és az oláh hadnagy már ott nyög, jajgat és kiáltoz segítségért. Nagy zür-zavar támad, az árva magyarokat megrohanják a fegyveres oláhok, közéjük lőnek. Ütik, verik, szurkálják az Összebilincselt, gombolyaggá vált rebelliseket. Bene jobb karját eltörik a sürü és súlyos fegyveres ütések, amint azt védőn maga fölé emeli és többen megsebesülnek. Betuszkolják őket a grádicsba, ott hullnak, gurulnak lefelé, magukkal rántva egymást a pincébe. Még ott fekszenek a földön, testük véres, lelküket keserű fájdalom szántja, de még ott is folytatják: — „Balsors, akit régen tép .. — nem törődve az oláhokkal, akik tehetetlen dühükben még mindig lövöldöznek a védtelen embergomolyagba. A magyarok elhallgattak. Elvégezték imájukat. Az oláhok elszégyelték magukat. Nem lőttek többet. A városban hallották a lövöldözést; az asszonyok kezüket tördelve imádkoztak a foglyokért. (Folytatása következik.)