Pápa és Vidéke, 15. évfolyam 1-113. sz. (1920)

1920-01-22 / 3. szám

-—V 2. PÁPA ES VIDÉKE. 1920 január 22. A szemétdombon álló beteg kakas elkényszeredett rikácsolása hangzik ki abból a cikkből, ami a Dunántúli Egyetértés folyó évi január hó 17-iki 3. számában „A kapcabetyár Sobri Jóska" kezdettel megjelent. A cikk irója vélt igazságainak tudatában, dühös nagyképűséggel vagdalkozik jobbra-balra s mig egyfelől kortesfogásból magát a szeretet apostolának, a megél tés emberének, a becsület lovagjának, az igazság bajnokának mutatja be s szerinte „közönséges gazember, becsületrabló, kapcabetyár, politikai Sobri Jóska" az, aki az ellenkezőt meri állítani, addig másfelől báránybőrbe bújt farkas módjára akarja kelepcébe csalni a hiszékeny embereket azáltal, hogy dicséretet zeng önmaga mellett, országos hirüvé avatja önmagát. Joggal kérdezheti a jámbor olvasó, hogy ki lehet a szemfényvesztő szerepét játszó, lelki értékeit — ha ugyan vannak — kufár módra kínálgató cikkíró? Ha végig olvassuk a cikket, könnyű észrevenni, hogy annak azon része után, amely Mohácsiról, a marczalgergelyiek „halálosan" szeretett lelkészéréi zeng dicsérő szózatot s amely a becsülete ellen szórt állítólagos rágalmakkal foglalkozik, kijelenti a cikkíró, hogy „közönséges gazember. . . stb., aki rólam ilyet hazudik". Ha valaki gondolkozni tud, csak abban a véleményben lehet, hogy a cikkírót Mohácsiban kell keresni. Lehet ugyan, hogy majd a sajtóhibára való hivatkozással fog védekezni, de a jelzett cikknek szerzőjéül — úgy, ahogy az a lapban megjelent — csak Mohácsit lehet tekinteni: Mi ezek után csak azt mondhatjuk, hogy „politikai örömlegény" az, aki kéjeleg abban, hogy a magyar nép félrevezetésére önmagát dicsérő, a valóságnak meg nem feleié, üres szólamokat irjon; „politikai Sobri Jóska" az, aki ilyen szennyes útonmódon akarja lépre csalni s táborába gyűjteni ezt a sokszor félrevezetett magyar földmíves- és kisgazda népet. A megsebzett vadkannak ez a fogcsattogtatása azt bizonyítja, hogy az elevenére tapintottak s elvadult dühében elvesztette lelkének egyensúlyát, az összefüggő gondolkodás erejét, erőtelen kapálódzása csak amellett szól, hogy erkölcsileg kicsinynek érzi magát. Szinte nevetséges az az erőlködés, amellyel felszínen akarja magát tartani s jellemének, önző lelkének alaposan megszabdalt köpenyét be akarja foltozni. Ezek igazán nem keresztény erények I Az igazi nagyság önmagában világít! Mi nem akartunk Mohácsinak, a pápai választókerület kisgazdapárti képviselőjelöltjének személyével, egyéniségével foglalkozni. Nem csak azért, mert mi olyan emberekkel szemben, akiknek szennyet és piszkot lehet nyíltan a fejükhöz vagdosni s törvényes megtorlást nem keresnek, mélységes megvetést tanusítunk, sajnáljuk reájuk a tintát, papirost, időt, fáradságot, hanem azért sem, mert pártunk jelöltje, Szűcs Dezső kijelentette s programmbeszédeiben is gavallér módon hangoztatta, hogy nem személyeskedik, senkinek háta mögött nem vádaskodik s ellenfeleivel szemben is — mig méltók rá — a keresztényi szeretet elveit követi. Amikor azonban azt látjuk, hogy leghangosabban azok ordítoznak, akiknek volna elég takargatni valójuk; akik sárral dobálóznak akkor, mikor még azt magukról sem tisztították le; akik a legpofátlanabb módon tolják fel magukat a nép vezéreivé, a „kisemberek szószólóivá", akkor már kénytelenek vagyunk a hallgatás pecsétjét feltörni s a közjó szólásra kényszerít. Mielőtt Mohácsi úrral, ennek a szegény hazának még szegényebb lelkű törtetőjével egy kissé foglalkoznánk, két dolgot meg kell jegyeznünk. Az egyik az, hogy üdvös programmokban nincs hiány. A mi pártunk programmja is nyújt annyit — ha többet nem — ennek az agyon nyomorgatott magyar népnek, mint bármelyik más politikai párt. Amig azonban a programm papiroson van, még jóformán semmit sem ér. Meg kell azt valósítani ; erre a munkára pedig tiszta múltú, becsületes, a közjóért hevülő, hivatásos egyének kellenek. A másik dolog pedig az, hogy Mohácsi úr pap s mint ilyen, kell, hogy mindenben — gondolkodásában, érzésében, szavaiban, egész magaviseletében stb. — példányképe legyen ne csak híveinek, hanem mindeneknek, ellenkező esetben átka a híveknek, meggyalizója a papi méltóságnak, kicsufolója a szószéknek, nem jó Pásztor, hanem ragadozó farkas. Most aztán térjünk a dologra! Mohácsi úr talán még házi használatra sem alkalmas lapjának jelzett számában fel vannak sorolva azok az úgynevezett rágalmak, amelyekkel ezt az ideg-beteg prófétát, ezt a nagypipáju, de kevés dohányú misszionáriust, ezt az új Mirabeau-t, akaratlanul is mártírrá vedlett gyászmagyart némelyek illetik. Furcsa, nagyon furcsa! Hogy lehet pusztuló magyar életünk eme fénylő csillagát annyi sok folttal elhomályosítani I Egyszer „zsidópártinak" mondják, máskor „zsidóüldöző"-nek, most katholikus-gyülölőnek nevezik, majd közpénzek elsűlyedésében való részességgel vádolják stb. Mi mindent nem fűznek az ő silány személyéhez ! ! Most aztán felszólítja Mohácsi nyilt csatára a gaz rágalmazókat! Miért fűznek — kérdezzük — annyi piszkot az ön személyéhez; miért nem teszik ezt a közélet terén vezérszerepet vivő sok más emberrel? Azért nem, mert büntetlenül nem tehetik, mert ellentétes politikai hitvallásokat követő emberek is lehetnek becsületes emberek. Az ön bőrét, Mohácsi úr, dr. Rupert Rezső már két izben büntetlenül kiterítette s ön nemcsak hogy nem cáfolta meg azokat a súlyos és a becsületbe vágó dolgokat s a biróság előttiem keresett elégtételt, hanem részben még maga is megerősítette, mikor pl. elismerte, hogy a Pösa-pénzzel beszenynyezte politikai életét. Ami pedig szennyes, az ugyebár nem tiszta, önnek tehát — nem is említve Jankovich gróf úr és Pátkai bérlő úr pénzeit — nincs joga másokra azt irni, hogy eladták magukat, ön legalább is — Rupert úr vádjai után Ítélve — legalább is a keblére ölelheti őket. Különben nem lesz érdektelen dr. Rupert állításaiból néhányat ideiktatni. „Nem akartalak észrevenni.Tudtam, hogy sebeid mutogatására (t. i. a kommün bukása után) szükséged van az után, hogy lapoddal, mikor a tanács-rendszer lábrakapott, mindjárt melléje szegődtél. Azt irtad rögtön, hogy a kommunizmus a földmives nép számára való, mert azt akarja, hogy az állam a dolgozóké legyen. Te tudtad, hogy nem azt akarja. Ha mégis ezt irtad, a derék földmivesnépet tudva félrevezetted. Udvaroltál a népbiztosoknak, himnuszokat zengtél Nyisztor népbiztosról, mikor az Pápán megjelent. Hason csúsztál-másztál körüle, csakhogy észrevegyen . . . „Kun Béla kormánya mellett néhány pártfogó cikkecskét megírtál" . . . „Önt, Uram, nem kell semmire rábeszélni. Anélkül is mellettük irta cikkeit, amint az lapjának a V. E.-nek 1919. évi 13., 14. és 15. számaiból kitűnik, melyeket még Ön irt meg, mert a kommunisták csak a 16. számnál kezdték a szerkesztést". Ön, Mohácsi úr, nem hivatkozhatik anyagi kényszerítő körülményekre, hisz nyugodtan élhetett volna a gergelyi lelkészlakban, minek szaglászott a kommunisták körül is? Ön ne beszéljen elvekről, meggyőződésről, az ön politikai színváltozásait Holitscher Károly úr jól megrajzolta ama bizonyos megyegyűlésen, amelyről a lapjában közölt tudósítás keretében egy olyan szónoklat is foglaltatik, ami ott nem mondatott el. Ön, Mohácsi úr, méltó barátja a nagyatádinak, akinek tág becsületével megegyezett, hogy végigszolgálja a Károlyi-kormányt, amelyről az utolsó iskolás gyermek is tudta, hogy teljes felbomlásba viszi az országot. Igazán érthetetlen, hogy Önök még mindig vezérkednek. Az ország érdeke azt kívánná, hogy csendesen elmélkedjenek valamelyik gyűjtőhelyen, ahol Önöknél ártatlanabb, félrevezetett emberek is tartózkodnak. Hiába „ebnek is eb a legfőbb ideálja" — írja dr. Rupert. Mohácsi jelzett lapszámában óhajtott „rend, béke, nyugalom, szeretet, megérté jóindulat" hogy valósuljanak meg, mikor Mohácsiról dr. Rupert azt irja, „hogy a magyar földmives népet megint félrevezetni igyekszel, csakhogy hiu célodat, a képviselőséget, mely felé törtél minden időben, minden poklokon keresztül, végre elérd. E cél érdekében még attól sem riadsz vissza, hogy becsületes embereken keresztül gázolj, kompromittált embereket pedig, köztük magadat is, — magasztald". A közvélemény döntse most már el, hogy kiknek „kell a felfordulás, a zavaros állapot, a posvány, a piszok", igaza van Mohácsinak, „mindenki olyan, amilyen a természetrajza". De menjünk csak tovább! Ön most nagy álszenteskedés közepette, apostoli szív-fájdalmat mutatva, kesereg a nemzeti „széthúzás, pártoskodás, testvérharc" felett, fel-fel zokog a miatt, hogy a „felekezeli viszály üszkét" eldobták egyesek. Miért mindez? Mert nem borul mindenki az Ön lábai elé! A meg nem téveszthető emberek emlékeztetik Önt, aki most kegyesen forgatja a szemeit, dr. Rupert cikkének következő részére: „Izgatott a papok és az urak ellen (a keresztény intelligencia ellen); csakhogy a nem keresztény urak kezére játsza a népet (lásd a V. E. 1919. évi 10. számát). Csak akkor és azok ellen enyhült meg, mikor és akik pénzzel elhallgattatták, mert akkor meg így irt: Szívesen látjuk, szeretettel üdvözöljük köztünk a főpapokat és főurakat, sőt vezérszerepeket is adunk nekik I (Ekkor kapta gróf Jankovichtól a pénzt.) Különösen a kath. papságot támadta Ön állandóan, akárcsak a zsidók, de azért ugyanakkor, mert hiszen a voksuk kellett, hízelegve hivta a kath. testvéreket, mert — úgymond — együtt szenvedtük öt évig a martiromságot, szavazzunk most együtt is. (V. E. 1919. évi 12. sz.) (Az persze nem igaz, hogy ő is szenvedte