Pápa és Vidéke, 15. évfolyam 1-113. sz. (1920)

1920-05-15 / 19. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1920 május 15. lenni, hogy szerzünk még mi ennek a meggyalázott Hungáriának egy olyan örömnapot amilyen kevés volt a történetében, de ezen az örömnapon majd csak magunk leszünk jelen, ennek a Hungáriának édes gyermekei, a többit majd, az árulókat a nem közénk valót kiközösítjük. Eljön az idő, hogy ott leszünk megint Erdély bércei között, s székely testvéreink kezét megfogjuk szoritani. Ismerem földműves és kisgazda barátaim egész lelkületét, az ő nevükben is kijelenthetem, hogy ebbe a békeszerződésbe bele nem nyugszunk soha, de soha. — Szomorúságaink közepette is meg nem törve erős hittel bizunk a Magyarok Istenében s akkor beteljesedik a költő szava, hogy „Nagy lesz még a magyar, nagy lesz a hatalma, birtoka ... Ezután Csoknyai Károly főjegyző messze hallható hangon felolvasta azt a határozati javaslatot, amelyet alább közlünk. Határozati javaslat. Pápa város közönsége szivet tépő fájdalmában f. hó 9-én megtartott népgyűlésen nemzetünk méltóságához s történelmi hagyományaihoz való törhetlen ragaszkodásunk fenséges tudatában, mint egy ember tiltakozik Magyarországnak átadott béke-szerződés aláírása ellen, amely hazánkat rövid időnbeiül elsorvasztva kitörölné az élő nemzetek sorából. Ha meg kell halni inkább válasszuk a dicsőséges halált, mint sem a szolgaságot s ha ugy kell felajánljuk életünket, vérünket és vagyonunkat a nemzet megmentésére, Táviratilag felkéri a kormányt, hogy az állítólag békeszerződésnek nevezett, de valójában a nemzetek életében örök harcot teremtő írásművet utasitsa vissza, nehogy az utókor átka kisérje azért, hogy hozzá járult nemzete megöléséhez. Ezután a népgyűlés a zenekarral együtt énekelve a Hymnuszt szétoszlott. Bár adná a Magyarok Istene, hogy a magyar nép amely oly könnyen lelkesedik az egyszer állhatatos maradjon s azt a tűzet amit a népgyűlésen szivében érzett, ápolja s hazája hasznára fordítsa. A keresztény sajtó. Jaj de sokat beszéltünk már róla és még mindig keveset beszéltünk, mert a kár, melyet e fegyver hiánya okozott egykor erős, tömött sorainkban, mérhetetlen nagy. Nyomoruságunkról, nélkülözéseinkről szívesen beszélünk, de annak mélyebb okait kutatni nem szeretjük. Miért? mert vétkünk, hibánk nagy volt a múltban, erre fátyolt szeretünk borítani. De hát lássuk csak, miért is a mi nagy vétkünk? Hát igen, mi is forradalmosdit játszottunk, egyik játszmát a mástk után, véreset a kevésbbé véres után, siettünk elpusztítani a mult év márciusában azt, amit novemberben még épen hagytunk. A rombolás, a pusztítás után pedig előbb építenünk kell, hogy legyen is valamink. De hisz a magyar lélek nem vérbeli forradalmár, az ő csendes alkotó munkájáról ismeri az egész világ, hát mégis így rácáfolt önmagára, meghazudtolta fajának minden nemes erényét ? Sajnos, igen, de ő csak vak eszköz volt azok kezében, kiket nagylelkűen befogadott soraiba, hála és elismerésképen a rút becsapás, a hitvány árulás jutott osztályrészéül. Igen, egy bomlasztási energiákban bővelkedő parazita elem a szuperliberalizmus festői köntösében vonult, tódult, ömlött keletről hozzánk és itt hosszú évtizedek lassú de következetes, tervszerű munkájával végre mindent elpusztíthatott. E tervszerű munkában coljának elérésére minden eszközt hatalmába kerített és hitványul szerzett tőkéjével megvásárolta. Leghatalmasabb fegyvere a betű lett, ezzel oltott leggyilkosabb mérget belénk. Az újság, a könyvirodalom, a zene mind szolgálatában álltak. Uj „magyar" irodalom keletkezett, mely pellengérre állította a tanítónőt, -a gazdát, a magyar tisztet, a szegény kenyeret kereső gépiróleányt, de felemelte, feldicsérte a filoszemita kalapos királyt, Timár Gizik, Grünn Lilik lettek az uj irodalom gyöngyei. Jósikák, Eötvösök, Jókaik után Molnár—Neumann Ferencek Szomori—Weisz Mórok,— Bródi Sándorok, Fíizesséri—

Forstner Izidorok, Göndör—Krausz Náthánok, Biró—

Blau Lajosok, Szomaházi—Steinerek és így tovább következtek, örök szégyenére a magyarnak. Hát nem így álltunk az ujságirodalom terén is, volt nekünk számbavehető keresztény ujságirodalmunk, hisz még azt is megtanultuk a múltban, hogy aki a csaknem egyetlen keresztény lapunkat az egykori Alkotmányt kezébe vette, az rögtön klerikális, papszagu lett, ami meg csak nem illik egy demokratikus, modern magyarhoz. Színházainkkal éppen így álltunk és tán a mult bűneiből kifolyólag állunk még ma is. Ne nézzük végig a „magyar" színészek, színésznők névsorát, mert elfog bennünket az igazságos undor. 41 színigazgatóból 31 zsidó, 34 pesti filmkölcsönzőből még diszkeresztényt sem találhatnánk, 634 moziból csak 632 van a hitsorsosok kezén. És így boncolhatnánk tovább e kérdést. így festett és fest még ma is a magyar kultura. De hát mit kell tennünk, ha regenerálódni akarunk ? Ki kell csavarnunk hitvány ellenségeink kezéből a leghatalmasabb fegyvert a betűt. Keresztény ujságirodalom, keresztény színművészet, keresztény nemzeti irodalom, ez adhatja csak vissza a magyar kultura egykor tündöklő fényét. Ilyen gondolatok jutnak eszünkbe, mikor a városunkban megalakult Keresztény Nemzeti nyomdayállalat felhívásait olvassuk, rtielyen támogatásra, jövedelmező anyagi befektetésre szóllítnak fel bennünket. Flismerés e fiatal,

1 dolgozni akaró szövetkezésnek, mert százezer és százezer ólombetűt csavart ki a destruktiv zsidó sajtó átkos körmei közül. E vállalatnak nem lehet és nem is célja a helybeli másik ilyen üzemnek nem illő konkurrenciát csinálni, hanem erősíteni, támogatni azt legnemesebb építő munkájában. Mindenki hazafias kötélességét teljesíti tehát, ha részvényjegyzéssel siet e fiatal nemes vállalat erősítésére, hogy az a magyar kereszténység munkájában, nehéz harcában tntenzive részi vehessen, emellett j a zsidó tőke helyett egyszer már a maga nehezen szerzeit kis tőkéjét gyarapítja. Helyes városi politikát! Amíg az általános nagyérdekért a parlamentben harcolunk, addig azok gyakorlati megvalósításáért a községi képviselőtestületekben kell helyes szociális politikát folytatnunk. Itt alakul ki, hogy a kisemberek érdekei mennyire, lesznek felkarolva, hogy a lakás, közélelmezés és a közegészségügy a nép széles rétegeinek javát szolgálják-e, vagy nem. Ma különösen fontos érdek ez, amikor a városi képviselőtestület és annak közigazgatási szervei nem csak puszta adminisztrációs munkát végeznek, de jóformán a helyi hatóságnak kell gondoskodni arról is, hogy a város közélelmezése a szűkös viszonyok mellett is ki legyen elégítve. Elismerjük, hogy e feladat nagy nehézségekkel jár és a meglevő bajokat sem lehet máról holnapra orvosolni. Mi e nehéz munkát- végző köztisztviselők iránt mindenkor elismeréssel voltunk és leszünk is. De ugyan akkor a súlyos hibára is rá kell mutatnunk, melyek a köz szempontjából kifogásolható. Ezek közé tartozik első sorban is a lakáshivatal, melynek esetrőlesetre megismétlődő cselekedetei nem fedik azt a csociális irányzatot, amit éppen a kisemberek szempontjából megkövetelhetünk. Eseteket tudunk fel sorolni, hogy a lakáshivatal annélkiil, hogy meggyőződést szerezne egyes lakások lakhatóságáról 7—8 gyermekes családokat oly helyekre tesz, melyek közbiztonság és közegészség szempontjából a legmeszebbmenően kifogás alá esnek. Tudjuk, hogy miniszteri rendelet korlátozza a lakáshivatal irányítását és a jól megindokolt kényelmétől senkit sem lehet megfosztani. Mi tisztelői vagyunk (a becsületes munkával szerzett) magántulajdonnak, de tiltakozunk az ellen, hogy egyesek kényelme miatt százak és ezrek a szabad ég alatt, vagy penészes odúkban nyomorogjanak. A városnak kötelessége odahatni, hogy ezen tarthatatlan állapotok megszüntetése érdekében mindent megmozgasson esetleg felterlesztést tegyen az illetékes minisztériumhoz, hogy a lakásügyekre vonatkozó rendeletét helyezze hatályon kivül és a több szobás lakások el rekvirálhatók legyenek. Aztán még valamit a hazaáruló Lőw Imánuel ivadékai, kik a háború allatt betolakodtak, még mindig sokan vannak Pápán. Ezeket a „fajmagyarokat" ki kell toloncoltatni és az így felszabadult lakásokkal is enyhíteni tudnánk a menekült véreink nyomorúságát. A közélelmezési hivatal 600.000 K-ás jövedelmezéséhez is lesz még szavunk. Most csak annyit említünk meg, hogy 100.000 koronás jutalom osztogatásnak nincs helye akkor, mikor 260»/"-os pótadót kell kiróni a város lakosságára. Bár milyen szép cselekedet is a szorgalmas munkának jutalmazása, mégis azt kell kérdeznünk, hogy a város többi hivatalnokai és munkásai, kik szintén a közért dolgoznak — hosszabb idő óta, mint a közélelmezés vezetői — nem-e követelhetnék ugyanezt meg? Jó lesz nem oszgatni a százezereket, mikor a városnak annyi sok baja, adóssága és nyomorgó lakosa van. Ezért van szükségünk helyes várospolitikára, mert itt dül el igen sok olyan szociálpolitikai kérdés, mely a kisemberek éleiét megkönnyíti, vagy sanyarúvá teszi. Sz. L. Hirdessen a FflPfl ÉS yiDÉHl-benl