Pápa és Vidéke, 14. évfolyam 1-46. sz. (1919)

1919-12-12 / 43. szám

XIV. évfolyam. Pápa, 1919 szeptember 9. 159. szám. PÁPA ÉS VIDÉKE POLITIKAI HETILAP s A PAPAI KERESZTÉNY SZOCIÁLISTA PÁRT HIVATALOS LAPJA ->• Megjelenik minden pénteken. Előfizetési ár Egész évre 40 K, fél évre 20 K, negyed évre 10 K. Egyes szám ára 60 fillér. FŐSZERKESZTŐ: KECSKÉS LAJOS FELELŐS SZERKESZTŐ: BOKSAY ENDRE Szerkesztőség: Tisztviselőtelep 20. szám. A kiadóhivatal vezetéje: Hajnóczky Árpád könyvkereskedő Fö-utca 9. hova az elífUetési is hirdetési dijak kfildendSk. SZ Nemzetiségi politikánk. A hónapok óta duló pártvillongások, a viharos politikai harcok, melyek a kommunistáktól agyongyötört, a románoktól kifosztott szegény országnak súlyos politikai és gazdasági helyzetét még fokozták, sok életrevaló eszmének megvalósítását, számos alkotó munkának megkezdését, nemzeterösítő intézkedéseknek foganatba vételét akadályozták meg. Már úgy látszott, hogy egyik legfontosabb aktuális politikai kérdésnek, a nemzetiségi kérdésnek a megoldása is áldozatává válik ennek a veszedelmes közéleti helyzetnek. A nemzetiségi minisztérium jelenlegi vezetőjének, dr. Bleyer Jakab erélyes föllépésének és tudatos, körültekintő intézkedéseinek köszönhető, hogy ez meg nem történt. A nemzetiségi kérdés már másfél százada kisért. Akkor vette kezdetét, amikor Mária Terézia s később fia, Ii. József a németeket ide telepitették. A politikai jogok gyakorlásában és a gazdasági igények kielégftésében már akkor érdekellentétek támadtak a temcsi és krassószörényi románok és az ott lakó szerbek és németek között, valamint a bánáti szerbek és németek között. A szerbek folyton előjogaikra hivatkoztak, melyeknek alapjául azt a körülményt jelölték meg, hogy ők két évszázaddal előbb telepedtek meg a Délvidéken, mert már közvetlen a mohácsi vész után, a török hódoltság első évtizedeiben vándoroltak be a török birodalom szerblakta vidékeiről: Dalmáciából, Boszniából és Hercegovinából. Később ellentétek támadtak a magyarok és — a németek kivételével — a nemzetiségek között. Ezeket mélyítették és fenyegető szakadékokká tették a48/49-es események. A magyarokkal szembehelyezkedtek a nemzetiségek. Csak a bánáti és bácskai svábság és a felsőbácskai bunyevácok, valamint a felvidéki tótok egy része érezték át a politika törekvéseit, azonosították magukat azzal és harcoltak a nemzeti ideálért, az egységes független Magyarországért. A szabadságharc bukása után, Schmerling és Bach uralmának idejében az osztrákokkal tarló nemzetiségek mindennemű igényeit kielégítették, a magyarokat pedig jogaiktól megfosztották. Természetes, hogy ez az állapot a kiegyezés létrejöttével megszűnt. Minden faj az öt megillető jogához jutott. A nemzetiségek jogait az 1868. évi XLIV. t.-c. szabályozta. Ez a törvény, melyről az országgyűlési tárgyalásokon sok szó esett, számos olyan rendelkezést tartalmaz, mely a nemzetiségek jogosult népfaji és kulturális igényeinek kielégítésével számol. A törvényt azonban gróf Andrássy Gyulától kezdve egyetlen kormány se hajtott végre, mert az oláhok, akik még mindig a 48/49-es idők szellemétől voltak átitatva, akik a magyarokkal való megegyezés tényében nem tudtak megnyugodni, a törvény egyes intézkedéseit a magyar nemzeti állam elleni fegyverül akarták felhasználni. Ez az oka, hogy a magyarokkal érző nemzetiségek nem juthattak e törvény által biztosított jogaik teljes terjedelméhez. Hogy az oláhok mit müveitek, milyen aknaharcot folytattak a magyar állam ellen, azt legjobban bizonyítja emlékezetes memorandum-pörük, melynek tárgyalása során Jeszenszky államügyész — a nemrég elhunyt miniszterelnökségi államtitkár — a bizonyítékok nagy halmazával mutatta be hazaárulási tetteiknek sorozatát. Az oláhokhoz hasonlóan az erdélyi zöld szászok az itt-ott felbukkanó bánáti pángermánok és a nagy szerb ideákért hevülő Mileticsek is kezdtek magyarellenes agitációt. A szászok zsaroló fellépésükkel el tudták érni azt az eredményt, hogy az 1875-iki fúzió után Tisza Kálmán egyezséget kötött velük. Az őt követő kormányok is, mint külön politikai szervezetek tárgyaltak velük. Támogatásuknak föltételei mindig alku tárgyát képezték. Amig a vidéki németeknek az országgyűlésre küldött képviselői a magyar pártokban különálló jelleg nélkül helyezkedtek el, addig a szászok a szabadelvű pártban és a későbbi kormánypártokban — a kormánypártisághoz mindig görcsösen ragaszkodtak — mint önálló szervezet illeszkedtek be. Amikor gróf Tisza István a háború harmadik esztendejében az oláhokkal az egyezkedési tárgyalás fonalát újból fölvette, a délvidéki németek is hangoztatták régi jogosult igényeiket. Philipp János képviselő intézett kérdést Tiszához, hogy az oláhoknak megígért biztosítékokat hajlandó-e a németeknek is megadni. Tisza természetesen igennel felelt, mert a németeknek a magyar nemzeti érdekekkel összhangban álló minden kérelmét jogosultnak tekintette. A románokkal való megegyezés azonban — mint tudjuk — nem jött létre. Tiszának legmesszebbmenő előzékenysége nem vezetett eredményhez, mert a Bukarest felé sanditó oláh agitátoroknak: Popp Csicsónak, Mihályinak, Vajdának az volt az érdekük, hogy a magyarországi románokat elnyomottakká, jogaiktól megfosztottakká tüntessék föl a nagy világ előtt. A háború befejezése és az azt követő események újból a nemzeti ügyek homlokterébe dobták a nemzetiségi kérdést. A tavalyi forradalom siettette a megoldást. De sürgette az ántánt is, mely nemcsak a megvert államokkal, hanem a velük társult országokkal kötendő békeszerződésbe is beillesztett egy pontot, mely a kisebbségek egyenjogúságát biztosító intézkedéseket szabályozza. A Károlyi-kormány tehát hozzáfogott a nemzetiségek egyenjogúsításának munkájához. De amilyen káros volt kormányzati tevékenységének minden része, ép oly veszedelmes, hazaellenes volt az az irány és szellem, mely nemzetiségi politikáján végig vonult. Jdszi Oszkárnak a nemzetköziség talajából fakadt féktelen radikálizmusa és Kalmár Henriknek kalandor gondolkodása ezen a téren olyan kormányintézkedéseket teremtett, melyek ezt a szerencsétlen országot kantonokra osztották, melyek a hazától való elszakadást hirdető nemzetiségek túlzott igényeit kielégítették, a hazához hű nemzetiségek hazafias, jogosult kívánságait pedig figyelmen kívül hagyták. A németek komoly felelősségük tudatában cselekvő vezéreik, ezeknek élén dr. Bleyer Jakab egyetemi tanár, mostani miniszter, dr. Steuer György nyug. torontáli főispán, mostani államtitkár, dr. Hayde Gyula miniszteri tanácsos, dr. Huber János iró stb. rögtön megértették eme intézkedésekben rejlő nagy nemzeti veszedelmet, s ennek elhárítására megalakították a hazai németek néptanácsát, a kormányhoz memorandumot intéztek, melyben nyíltan rámutattak a korkormányrendeletnek országbonló, nemzetgyengitő tendenciáira, anélkül, hogy a nemzetiségek népfaji és kulturális igényeik kielégítése figyelembe vétetnék. Utaltak arra, hogy a tett intézkedések csakis a szeparatisztikus törekvésektől áthatott erdélyi szászoknak kedveznek, azoknak, akiknek vezetői az Aradon székelő román nemzeti tanáccsal együtt dolgoztak. Kérték, hogy a kormány tegyen sürgősen olyan intézkedéseket, hogy a kipróbált hazai németséget saját gazdasági, közigazgatási, népfaji és kultúrigényeinek teljes megóvása mellett a magyarságban való hűségben és fegyverbarátságban megtarthassák. Most, hogy a kommunizmus helyébe a jogrend uralma lépett, s a nemzetiségi minisztérium élére a magyarországi németség két leghivatottabb vezére: dr. Bleyer Jakab és dr. Steuer György került, természetes, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása olyan szellemben, olyan irányelvek mellett történik,