Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)

1917-05-06 / 19. szám

XII. évfolyam. Pápa

} 1917 május 69. 20. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a páDa-csóthi esoeresi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. A szerkesztésért felelős : Szentjjyörg-yí Sándor. Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám. ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. Teendőink a háború után. — Irta: Boross Géza áll. isk. igazgató. — A háború vége, ha esetleg még messzebb is van, mint mi sejtjük vagy gondoljuk, azonban már jó eló're gondolkoznunk kell azokról a teendőkről, illetve a teendők előkészítéséről, amelyek szükségesek árra, hogy a háború okozta sok-sok keserv, gond és fájdalom enyhülést, vigasztalást nyerjen, s így a háború okozta sebek minél hamarabb behegedjenek és gyógyulást találjanak. Elsősorban is előttünk fog állani a rokkantak óriási tömege, azután a hazánkért hősi halált haltak özvegyeinek, árváinak sorsa. A magyar törvényhozás — nem kételkedhetünk benne — bizonnyal bőkezű kebellel fog gondoskodni a hősök özvegyeiről, árváiról, valamint a rokkantakról, s bizonyára az utóbbiakról, a sántákról, vakokról nem úgy fog gondoskodni, hogy — mint a régmúltban — kezükbe nyom egy-egy harmonikát, verklit s egy-egy koldusbotot... Azonban — sajnos — úgy áll a dolog, hogy az állam is még sok-sok évig lesz kénytelen nyögni a háború okozta terheket, s bármily bőkezűen óhajt is gondoskodni fentebbiekről, mindent megtenni képtelen lesz, mert hisz a bevételi források sem kiapadhatlanok. Ha tehát a jövő képe így fest, már pedig ez így igaz, akkor nincsen és nem is lesz más mód, minthogy a társadalomnak kell kezébe venni a hősök hátramaradottainak, valamint a rokkantaknak az ügyét és pedig úgy, hogy már most községről-községre, városrólvárosra és megyéről-megyére meg kell szervezni a segítő akciót és pedig úgy, hogy ez az akció ne alamizsnát nyújtson, mert ez sehogyse lenne méltó hőseinkhez, hanem a lehetőség szerint úgy támogassa a hazatért hős rokkantakat, hogy azok még esetleg meglevő munkaerejük felhasználásával megkereshessék az állam által nyújtandó rokkantsági nyugdíj oly pótlékát, amely a . tisztességes megélhetésre elégséges lesz. A bevezető intézkedések erre nézve már igen sok helyen megtörténtek. Az elesettek gyermekeinek ügyét pedig természetszerűleg a »patronage«nak kell fokozott mértékben a magáévá tenni s a kezébe venni. Azonban ne higyje senki, hogy e célra elegendő legyen a múltban teljesített adakozás, amelyek fő összege holmi »bálok, szinelőadások, hangversenyek« stb. által préselődött ki a közönségből, mert hangsúlyozom, hogy a pártfogolandók olyan számával állunk szemben, hogy ily bevételekkel kezdeni semmit sem lehet. De ha az állam eleget nem adhat, az eddigi társadalmi jótékonyság pedig nem elegendő. Honnét kell előteremteni a szükséges összegeket? Szerintem onnét, ahol van. Máshonnét hiszen lehetetlen is. Itt azokra gondolok, akiknek a háború nem szenvedéseket okozott, hanem ezzel ellenkezően a háború felhizlalt s dúsgazdaggá tett. Ezektől joggal elvárhatjuk, de elvárhatják s el is várják a hősök is, akik megvédték a vagyont, a hazát, hogy ez az »új vagyonos osztály«, akit kizárólag csak a háború emelt fel s tett vagyonossá, gazdaggá, ne elégedjék meg az általa fizetett s fizetendő u. n. »hadi adóval«, hanem igen is nyúljanak bele mélyebben tárcáikba, s nyissák meg erszényeiket vagyonuk nagyságához mérten. Ha ebből a szempontból mindenki megteszi a kötelességét, amelyet a haza joggal elvár tőlük, akkor a patronage képes lesz minden kis »hadiárva« szeméből kitörülni a könnyet, sőt módjában lesz akkor az is,hogy a könny felszárítása után »mosolyt« varázsoljon a szegény árvák ajakára. Itt kell a társadalomnak kéz a kézben összetartani, s ha másképen nem, úgy »szelid nyomás« alkalmazásával kell illetékeseket a nemes kötelesség telesség teljesítésére szorítani. Reméljük azonban, hogy erre hazánk lakosságának nagy részénél nem lesz szükség. A jelzett teendőkön kivül még igen sok más teendőnek kell előtérbe kerülnie, azonban e cikk kerete ennek kifejtésére nem elég, hanem erről majd más alkalommal. Egészséges irodalmat! Volt idő, mikor mohó kíváncsisággal kapott majdnem mindenki az újság után, mert világraszóló, bennünket is közelről érintő események kötötték le minden oldalon az érdeklődést. Ma már a háborúnak, e hosszantartó csapásnak egy-egy fontosnak látszó epizódja sem üti meg az újság ingerével a legtöbb lelket. Belefásultunk, beletörődtünk, mint a szegény ember a sanyarú sorsba s még az is, aki szenvedélyes újságolvasó Iliiében állt, néhány percnyi olvasás után csalódottan teszi le a maguk változatos tartalmában is fájóan »egyhangú« újságokat. Volt idő, mikor az országos gyász szomorúan ünnepélyes bevonulásakor egy határozott paranccsal számüzlük napirendünkből a szórakozást s a nevetés odafagyott ajkunkra, mikor az elmúlt szép idők emlékeképen néhanéha megjelent. Nem birtuk sokáig. Valami hiányzott, ami magával vitte az élet- és munkakedvet, a lélek frisseségét, rugékonyságát, pedig ezekre leginkább szükségünk lett volna legszebb reményeink, terveink hangtalan összeomlása idején. S visszahoztuk a száműzött szórakozást, ünnepélyeket rendeztünk a »jótékonyság« cégére alatt, mert éreztük, hogy a lelkünknek felüdülés, felejtés, verőfény kell, mert egészen elsenyved, belebágyad a szomorúságba. A jótékonycélu előadások, a hangversenyek termei megteltek publikummal, a színházak, a mozik telt házakról számoltak be a vendéglők, kávéházak alig tudtak helyet adni a szórakozni vágyó közönségnek. S ez az ideges mulatni-vágyás nem is táplált magában valami nagy igényeket. A gyenge programm, a csekélyebb érték is vonzott, amint a kiéhezett ember sem nagyon válogat az ételek között, hanem ahhoz nyul, ami legközelebb esik hozzá.