Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)

1917-09-16 / 38. szám

XII. évfolyam. Pápa, 1917 szeptember 23. 39. szám. / Szépirodalmi, közgíizdasági és társadalmi Hetilap. A pápai Katholikus Kör es a paDa-csóthi esperesi Kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. A szerKesztésért felelős: Stile Gábor. Szerkesztőség: Viasz-utca 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. „Lesz-e gyümölcs a fán ?"... »Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?«... A nemzete sorsáért aggódó és jövőjét méltán féltő Petőfi irta egykor e szavakat a magyar ifjakhoz. Azóta hányszor fölverték e sort sírjából! idézték, alkalmazták únos-untalan, de talán sohasem volt aktuálisabb, mint manapság, mikor a nemzet silányvirágú fája olyan kevés gyümölccsel kecsegtet. Aggódunk a gabonatermés miatt; helyesen van, a mindennapi kenyér ügye elsőrangú kérdés; aggódunk a szőlő, a ruházat, a világítás, fűtés miatt s mindent elkövetünk, hogy okos körültekintéssel és jó gazdálkodással lehetőleg biztosítsuk e dolgokat magunknak; csak egyre nem fordítunk kelfő gondot: ifjúságunk úgy nevelődik-e, hogy gyümölcshozó őszt várhatnánk valamikor. Ne áltassuk magunkat, hogy korai rpég az aggodalom; már a negyedik háborús esztendő pusztít a gyümölcsösben s mindig könnyebb rombolni, mint építeni. Ne vigasztaljuk magunkat a zavaros idők, a rendkívüli körülmények emlegetésével: oly mulasztásokkal fogunk szembekerülni nemtörődömségünk esetén, melyeken sem a béke, sem kulturális életünknek régi mederbe terelése nem segít. Az első nagy baj, melyen még idejekorán változtatni kell, a szülői fegyelem meglazulása, még pedig nemcsak ott, ahonnan a családfőt elragadta a háború vihara, hanem csekély kivétellel — mindenütt. Tessék megfigyelni a családok belső életét! Az eszével élni kezdő gyermek, kinek leginkább szüksége volna a fegyelmezőre, vagy elkényeztetett kedvence, vagy már zsarnoka a családnak; az egyik szülő haragja esetén a másik a pártfogója, ő pedig kacagva illan el a miatta összevesző házasfelek között. Volt idő, mikor a szülők tekintete, egy komoly szava parancsolni tudott, de azok a szülők szintén így tanulták, így lesték ef atyjuktól vagy anyjuktól a fegyelmezés módját. Ma a gyermek, ha már mozogni tud, az utca gyermeke. Künn nevelődik gondozatlanul, mint a vadnövény, mert otthon útban van. Ha pedig elérte a »nagykorúságot« (mai felfogás szerint 14—15 esztendő mindkét nembeli ifjúságnál), esti kimaradásait, csatangolásait senki sem kéri számon, hisz' neki is kell csak szórakoznia. Hogy azután ez a »szórakozás« többet pusztít akárhányszor a Jelkében, mint a gabonában egyegy jégverés, — ki gondol vele ?! Ha a szülő csak így fegyelmez, csupán ennyi tekintéllyel bír gyermeke előtt, vájjon eredményesebb munkát várhatunk-e a néhány óráig tartó iskolai fegyelemtől ? Számít-e sokat annak a tanítónak, nevelőnek, elüljárónak a szava, ki a szülők beszélgetése alkalmával a vásott gyermekekkel szemben rendszerint a rövidebbet húzza? Mindig van egy fórum, hova a gyermek a saját »igaza« érdekében bizalommal menekül: az elfogult szülő, ki alig sejti, hogy amikor» pálcát tör gyermeke miatt mások fölött, tulajdonképen önmagát itéli el. Az eredmény azután elszomorító. Figyeljük csak meg 7—8 esztendős gyermekek beszélgetését; olyan szavakat ejtenek minden tartózkodás nélkül, hogy a felnőttek is fülig pirulnak társalgásuk hallatára. Káromkodás,

: trágár szavak csak úgy ömlenek az ajkaikról. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy úgy sem értik még, amit mondanak ? Sovány vigasztalás! Ma még talán nem értik, de holnap már érdeklődni kezdenek e folyton használt szavak tartalma iránt s várhatunk-e komoly, eredményes munkát attól, kinek lelke ilyen gondolatokkal, képzeletekkel telt meg színültig ? Hoyá lett a tisztelet g felnőttek, az öregek iránt? Láthatunk-e egy tisztességes kalapleemeiést a gyermek részéről ? hisz' a köszönő szava is inkább sértő gúny, mint tiszteletadás, mely legtöbbször éretlen kacagásba fúl. Előzékenységről, udvariasságról, finomságról nem is szólhatunk, ezek az utcáról soha fel nem szedhető, ismeretlen fogalmak s talán a legtöbb meg is él majd nélkülök. Nézzük csak végig figyelmesen egyegy népesebb hetivásár alkalmával nemzetünk fájának vii ágba-borulását, milyen ügyesen érvényesíti a moziban látott, vagy füzetekben olvasott detektív történetek fogásait! Apró alakja, ártatlan arca megtéveszti a mit sem sem sejtő kofát, pedig ott ácsorgása alatt már meg is vámolta a fülest, a gyümölcsös kosarat. A szülő meg talán mosolyog a zsákmánnyal hazatérő kis »rablóvezér« ügyességén, ki meg fog élni a jég hátán is (t. i. majd ha fagy és a jégen is lesznek kofák!). Ne emlegessük, hogy hiszen olyan csekély dolgokat emel el (ma mindennek van értéke, kivéve a pénzt), hanem azon siránkozzunk inkább, hová lesz a tulajdonjog iránt való érzék az új nemzedékben, ha így nevelődik; lesz-e közöttük csak egy megbízható ember is, ha így becsüli más jószágát, portékáját? A megélhetésért való tülekedés ilyenformán fest kicsinyben már a gyermekek között, de legszomorúbb az, hogy a léha felfogás és elfogultság ezt az eljárást az »ügyesség« hamis mezébe öltözteti, pedig a maga pőreségében »lopás« a neve. Vájjon »lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága ?« Szónoki kérdés, melyre a biztos »nem« a felelet. De akkor milyen jövőnek nézünk elébe ? Legértékesebb erőink omlanak össze a hosszú frontokon, az évek óta tartó hatalmas küzbelemben, s itthon? — pusztul, fonnyad, szárad a virág, a tavasz ajándéka. Vagy azok vállaira rakjuk a jövő munka terhét is, kiknek izmos