Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-04-16 / 16. szám

2. eszeágába sem jut, hogy azokat teljesítse. Egyik lapból értesülök, hogy a posta is hasztalanul figyelmeztette a közönséget arra, hogy a katonák részére szóló csomagokba ne tegyen élelmiszert, mert ez tiltva van; a jólelkű szülők és testvérek csak nevettek ezen a tilalmon és »csak azért is« küldték a jóféle hazait a fronton küzdő vagy a kórházban üdülő beteg harcosok részére. így történt azután, hogy a postán egy nap felbontották a csomagokat és száz közül kilencvenkettőben találtak élelmiszert, holott az illetők »becsületszóra« fogadták, hogy az nincs benne. Az újság e híradása teljesen megbízható s hű képét nyújtja annak, hogy a mi népünk mibe veszi a hatóságot s hogy mily lelkiismeretesen működik közre a teljesen világos rendeleteknek teljesítésében is. Neki a hatóság még csak a pandúr, csendőr, finánc, végrehajtó, börtönőr képeiben jelen meg, — ideologiája a deresi emlékek befolyása alatt áll. Ezzel szemben a felvilágosult lelkiismeret a közügyet, a közérdeket, közerkölcsöt, a közegészséget úgy nézi, mint mely az övé s ugyanakkor oly kényes rá, mint amely másé is s nem vinné rá lelke, hogy lustasága, nembánomsága s élhetetlensége miatt e kettősen szent dolgok körül másokat baj s hátrány érje. Szent önzés, igazán szociális érzés az, mely a magáéban is de e vészjárta vidéken már az ilyen fiatal fáknak is nyikorog a kérge, ha az erős szél ágaikba kapaszkodik. A fal tövében, ahol kevés a lehullott pernye, néhány fűszálaqska leselkedik a környékre, ahol a pusztuláson kívül a vén tél jártatja zöldfaló lovát. A néma holdvilágos éjeken ezek is csudálattal figyeltek a mesélőre. Ok ilyeneket nem élhetnek át, mert minden évben újra születnek, így már az elmúlt év eseményeire nem emlékeznek ... A viz szabadon ömlik a zsilipek helyén, amiket ugyancsak útjában talált a rombolás. Tompa zuhogással habzik a malom alja s forr a viz, kering a széles medencében, nem akar tovább folyni — szeretne a regélőnek vendége maradni ... A malom körül hallgat minden, még a máskor csergő szarka is, pedig fémet keres az üszkös gerendák között . . . — Bizony boldogan teltek napjaim — folytatta a malom-rom — áldott jó gazdám gondomat viselte. Ugy néztem ki, mint új koromban. Ilyen állapotban évtizedek suhantak el fölöttem . . . Gazdám megöregedett — meghalt. Fiáé lettem. Azután is úgy folyt életem, mint eddig. De egyszer csak rendetlen össze-visszaságban megrakták belsőmet furcsábbnál-furcsább új gépekkel és ezek zavartak nyugalmamban. Le is ráztam volna mind, de nem birtam, mert erősen belém kapaszkodtak. PAPA ÉS VIDÉKE a másét nézi s a magáéban a másét is szolgálja s előmozdítja, ellenben pedig átkozott önzés az, mely a magáét úgy tekinti magáénak, hogy abból a másét kizárja. S ha még lehetne kizárni! De hiszen ép az a baj, hogy nem lehet a magaméból a másét kizárni. Ha ugyanis nem dolgozom, annak más is megadja az árát, — ha pazarlók, azzal mástól vonok el valamit, amit ő célszerűen felhasználhatna, — ha léha, piszkos s egészségtelen környezetben tüdővészes leszek, azzal másnak egészségét veszélyeztetem, — ha ily nehéz időkben nem szántokvetek, azzal mást teszek ki az éhhalálnak. íme ezeket a kapcsolatokat be kell látni s az azokból háruló kötelességeket lelkiismeretbeli kötelességeknek kell nézni. Az egész társadalomnak közre kell működnie, hogy e részben magasabb felfogás érvényesüljön. Erős erkölcsi és társadalmi visszahatással rajta kell ütni mindazon, ami a közerőt s közjót gyöngíti, s az egyéni szabadságnak s szabadosságnak, az egyéni pazarlásnak s tékozlásnak s ugyancsak az egyéni lumpolásnak s kihágásnak korlátot kell húzni a közjó magasabb fokú jogaival. Senkinek sem szabad valami olyasmi, ami az egésznek árt! Mikor hasad ránk a felvilágosult szociális érzésnek az a kora, amikor nagybirtokost, gyárost, gazdát, munkaadót, — Itt kezdődik szenvedésem megint... Fiatal gazdámat katonának vitték . . . Láttam könnyezett; engemet nézegetett, azután hatalmas öklével a magas hegycsúcsok felé fenyegetett . . . Szerettem volna én is sírni, de száraz idő, kánikula volt s csak a nagy, folyóban fürdő kerekem lapátai könnyeztek — helyettem is . . . A morgó gépek megálltak rendre. Unalmas csend borult rám . . . Ebben a hangtalan némaságban álomba szenderültem . . . Így álmomban mint az éhes vércse-sereg csapott rám egy vad csorda . . . Lovon jöttek, nein is emberek, borzasok voltak: — Huj-hu-huj! — kurjogattak, üvöltöttek, míg én testem tüzével világítottam be az álmos, nagy, fekete éjszakát . . . — Mindenem elégett . . . Szemem kipattant . . . Nem látok semmit . . . titeket sem . . . csak a zizegésteket hallom . . . — Hogy azután még mi történt — azt nem láttam, de annál többet hallottam . . . Ágyuk bömbölése, golyók pattogása visszhangzott falamon. Nem messze tőlem, sok ember tompahangú munkával túrta a földet... Ah! Ezt soh'sem feledem, legnagyobb kinomban is figyeltem reá. Az a kár, hogy nem sokáig tartott. Ugy éreztem magamat ezalatt, mintha a magasból ömlő sugárkéve simogatta volna hátamat s fájó kínjaimban gyógyírként hatott . . . Ismerős hangok ütötték meg fülemet. Valaki a föld alatt, — vagy a föld 1916 április 16. iparost, postást, kávést, színészt átjár a mások jogaira és javára való tekintet, — amikor mélyen átérezzük s aszerint igazodunk, hogy csak az szabad nekem, ami másnak nem árt s hogy minden érdekem s javam csak a közjó s közérdek keretében mutatkozhatik be? Ami e keretbe nem való,, az nem emberarc, hanem karikatúra! Ez egy darabja annak a gyakorlati kereszténységnek, mely egyáltalában még nincs gyakorlatban. Prohászka Ottokár. Iskolaszéki ülés. — 1916 ápr. 9. — A pápai r. k. hitközség összes ügyeit, mióta a hitközség autonomiája fel van függesztve, tudvalevőleg az iskolaszék intézi, melynek élén a plébános áll. Kriszt Jenő esperesplébános e há 9.-ére ülésre hívta össze az iskolaszéki tagokat, akik (leszámítva a hadbavonultakat vagy más szolgálati beosztás miatt távollevőket) csaknem teljes számban megjelentek. Ámbár az iskolaszéki tagok mindig dicsérendő érdeklődéssel viseltettek a hitközség minden Ugye iránt, meg kell állapítanunk, hogy ezúttal még fokozottabb mértékben érdeklődtek a tárgysorozaton levő ügyek iránt, mert azok között első helyen szerepelt, mint azt mult számunkban leközöltük, Martonfalvay Elek iskolaszéki tagnak a lemondása. Martonfalvay Eleket úgy t. olvasóközönségünk, mint a hitközség minden felett, nem tudom, csak úgy jött a hang — amikor az ágyútüztöl tengett a talaj, egy bánatos, mélabús dalt dalolt: »Hej, de gyászos, sötét lombja Van a diófának. Mintha nem is fészkelne rajt, Csak a sötét bánat. Hej diófa, hej diófa, Sötét, lombos diófa, Zokogóra válik mindig Alatta a nóta.. . Messze tőled kisangyalom, Sirok bánatomba' Réges-régen lehullott a Diófának lombja. Hej diófa, hej diófa, Sötét, lombos diófa, Sugd meg nékem, gondol-e rám Az én rózsám néha . ..« Azután csend lett, azaz dehogy: csak ő hallgatott el, a harc tovább dübörgött .. . Egy nagy golyóbis mellém csapódott, nagyot mukkant, megrázott s a baloldalam bedűlt a folyóba. A folyó hatalmasat loccsant s vize elindult sétálni a rétre, mosni a hegy lábát... — Hurrá! Rajta! — kiáltották — menekülnek, előre!. . . Előre! . . . — Lázas buzgalommal kopogtak a nehéz léptek körülöttem, azután megint csend, jóleső csend közelgett felém, amibe egyedül a távolodó harcizaj és a vizmedert tisztogató