Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-04-16 / 16. szám

XI. évfolyam. Pápa, 1916 április 16. 16. szám. PAPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közg:azdasa«ri é* társadalmi hetilap. A papai Katholikus Kör es a oaoa-csothi esoeresi kerület tanítói körenek hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap Kiadótulajdonos A Pápai Katholikus Kör. A szerKesztésért felelős : Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Szociális érzés. A mai nagy, nehéz időkben keservesen meg kellett tapasztalnunk, hogy mily kevés szociális érzés lakik a magyar népben s társadalmunkban s ugyanakkor sürgős feladatunknak ismertük föl, hogy a hiányzó szociális érzést kineveljük s fejlesszük. Mikor azt állítom, hogy a magyar népben kevés a szociális érzés, az nem annyit tesz, hogy nincs jó szíve, vagy hogy nem könyörületes -s adakozó, — azt sem akarom azzal mondani, hogy kegyetlen s nem akar segíteni, hanem igenis azt akarom nyomatékozni, hogy mindez a jóság az irgalmasság cselekedeteinek jósága, melyek szabadjára vannak hagyva s melyeket akkor gyakorol, amikor akar, de amellett nem érti át kötelességét, mely embert emberhez s embert a közhöz, a társadalomhoz fűz. Nem érti, hogy a magántulajdon is felsőbb jogok keretében áll s hogy azt nagy közkötelességek terhelik s korlátozzák, — nem érti, hogy az a liszt, az a kenyér, mely az enyém, csak mértékkel az enyém s hogy a mértéken túl ahhoz a közérdeknek ugyancsak köze van, — nem érti, hogy az egyén munkája a közmunkába s táplálkozása a köztáplálkozásba van beleállítva. Szidjuk az olasz Salandrát, aki »szent önzésről« beszélt s nem vesszük észre, hogy az átkozott önzés utolsó porcikánkig átjár mindnyájunkat, a nagybirtokost, aki legfőbb érdeknek a minél nagyobb bérösszeget, — a gazdát, aki legfőbb érdeknek a minél magasabb árakat nézi s így tovább az járja át azt a falusi asszonyt is, aki egy koronát is elkérne s elfogadna kettőt is egy tojásért, ha nem félne, hogy becsukják érte. E nagy neveletlenséggel szemben föl kell világosodnunk s föl kell világosítanunk másokat, hogy ez mind igazságtalanság, zsarolás és jogtalanság s hogy nem értjük a felebaráti szeretetet, ha nincs szociális érzésünk s nem tekintjük a közérdeket saját érdekünknek, ha nem működünk közre a közjón époly lelkiismeretességgel, mint, ahogy dolgozunk saját magunk érdekén és javán. Az első kőzre-míiköáö a hatóság, azután pedig minden egyesnek kell a hatósággal közre-működni. A neveletlen ember ezzel szemben azt mondja: kinek mi köze hozzá, hogy tűzbe szórom-e a gabonámat s Dunába a lisztemet, — kinek mi köze hozzá, hogy bevetem-e a földemet? Kinek mi köze hozzá, hogy söprök-e, hogy köpködöm a piacon s a vasúti fülkében, — hogy lopom a napot füstös-mocskos kávéházakban? Pedig, hiába, mindenhez közünk van; közünk van hozzá, hogy az utca sártenger, hogy a mező dudvás talaj, hogy a kávéház s a bűntanya bacillusfészek ne legyen! Hogy ne volna ahhoz közünk, ami a közjót, a közerkölcsöt, a közerőt, a közszellemet, a közegészséget rontja s tönkreteszi ? Ebben a közreműködésben lelkiismeretesen teljesítenünk kell a hatóság rendeleteit s neveletlen ember az, ki azokat komolyba nem veszi s mindenképen kijátsza. Vonatkozzanak azok bár élelmezési ügyekre vagy a fémtárgyak beszolgáltatására, a mi közönségünk azokat kritizálni vagy ignorálni szokta, de TÁRCA. Tavasz. Míg messze jártál s én már vártalak kitárt karokkal, kincsekkel tele ... Ki hitte azt, hogy így sietsz felém, tc ifjú Elet, lelkemnek fele! Mily színtelen, mily csendes volt a tél, hogy' eltakarta lépteid nyomát! De tudtam én, hogy visszajössz megint s virrasztva ültem éjszakákon át. .. Egy reggel aztán meghasadt az ég, hirnük szaladt le, játszi napsugár, a földre lassan zöld lepel borult, — — a lelkem látta: nem hiába vár... Az ajkam már-már ujjongásra nyilt, daltól feszült a megkapott ideg, — s hiába minden! nóta, dal, virág tenálad vannak, minden a tied. Tc szórod énrám most a kincseid, te szólsz ma hozzám, én meg hallgatok; csak nézlek, mint a fénynek rabja néz, ha látja már a támadó napot... Tomor Árkád. Mesél a malom . . . — A kárpáti oroszjárásból. — Hegyről le, völgyből fel; hullámzik a föld a határmentén . . . Bent a sikon, az Alföld rónáin unalmas most az élet s ebből az egyhangúságból felkerekedik a szél .. . Széjjelszórja a délibábos puszta avarcsomóit, söpri a futóhomokot s játszi kedvvel felemeli a felhők közé, azután a kárpátok szemébe vágja, maga pedig megfeneklik a zegzugos hegyüregekben ... ... A malom is ott fekszik egy mély völgy fenekén — de félig rom. így is meglátszik rajta, hogy boldogabb időkben úgy ülhetett a folyóvizén, mint a kotlóstyuk tojásain, de gőgösen, nagyhangon kelepelve ... Ma — hajtott fejjel, üszkös, földre hullott nádtetővel, égett, kormos, düledező, omladozó fallal; ő tartja el környezetét bánatos, meghatóan szép mesékkel, igaz történetekkel... — Legendás idők tanuja — fogott megint egy elbeszélésbe — a jobb oldalam ... IIa felülről néhány téglámat levennétek, ott találnátok egy régi égési seb helyét, a »mócok« tűzcsóváinak fájdalmas nyomait . . . Derekam egy hatvanhét éves muszkagolyót rejteget . . . Láttam sok csatát, vitézi győzelmet, amiket pelyhes állu ifjak, öregek vívtak meg vegyesen. Láttam a népet örömben, bánatban . . . Láttam zsibbadását, szomorú elnyomatását. Mindent láttam, ami körülöttem történt . . . hallottam a nép szivének dobogását, amelyben a vér egy szebb jövőért, a hon boldogságáért lüktetett . . . E boldog álmok között úgy éreztem, hogy csak én maradok a vesztes, mert tagjaim fájdalmasan sajogtak és még álmodni, aludni sem tudok ... Végre, amikor már csend lett körömben, hazajött gazdám . . . rendbehozta falaimat, felrakatta nádtetőmet s úgy gondoltam, hogy ezzel már egy boldog élet hajnala virradt reám . .. A lángperzselte lombtalan füzek a beszélő felé hajtották ingó-bingó koronájukat, hogy még jobban hallhassák az öreg malomfalak sóhajba fuló beszédét. Ők még fiatalok,