Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-01-09 / 2. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1916 január 23. egyén is hozzájárult a menház alapjának a gyarapításához. Maga a tulajdonképeni kezdeményező, Böhm Ignác 5 ezer koronával örökítette meg nevét. A Perutzcég például 1 ezer koronát, azonkívül 15 éven át 100—100, tehát összesen 2 és fél ezer koronát ajánlott meg. A Katholikus Kör 500 koronája bizonyára szintén számottevő összeg lesz a gyűjtőiven, melyen a legutóbb kimutatott adományok óta Braun Dezső és Ármin, továbbá Koréin és Krausz cég 100— 100 koronáját, nemkülönben dr. Bekének 50 koronáját találjuk. így haladva hamar célhoz jutunk. Miután pedig a gróf fényes adománya egyszerre lehetővé tette az építés megkezdését, kétségtelen, hogy a célhozjutás pillanatában is őt illeti meg a legnagyobb elismerés. A küszöbön. Az elmúlás látása rendszerint fájó érzelmeket vált ki az emberi lélekből. Mikor a természet hervadni kezd, a lélekre is valami fájdalmas borongás nehezül, mely csak abban tud megenyhülni, hogy e lassú halál új élet szülője lesz. Mikor egy életmécses pislogni kezd, a lélekre is valami csöndes szomorúság borul, mely csak abban lel vigasztalást, hogy egykor — föltámadunk. Csak egy dolognak a múlása, rohanása nem kelt lehangoltságot, fájó érzelmeket. Amióta siralom völgye ez a föld — pedig de régen az! —, amióta sebekből vérzik az emberiség, örömmel látja az idő futását, mert azt hiszi, hogy az idő a legjobb orvos, mely ha ma nem is hozott gyógyítóírt a sebre, meghozza majd holnap. így fűződik egymásba a csalódások hosszú láncolata. A reménység köti össze őket, mely újra és újra csalódásba ájul. Ezért tombol az emberiség egyegy szilveszter-éjszakán, ezért néz annyi reménységgel, annyi bizalommal a támadó újév felé. Boldogságot kiván mindenki, az előzőnél boldogabb esztendőt... Ha volt valaha a jókívánságnak jogosultsága, ma százszorosan van. A távozó esztendő karddal a kezében járt közöttünk, a bőség szarujából ontotta ránk a halált, a szomorúságot. Hogyne örülnénk az elmultának. Aztán lehet-e csodálni, ha az új évet kiszínezzük, ha a kezébe a várva várt béke olajágát adjuk? Hisz' »a reménykedésnek sohasem lehet vége az emberi életben«. Más kérdés az, hogy várhatunk-e boldogabb új évet. Megérdemeljük-e, hogy jobb napok virradjanak reánk ? Az a vallásosság, melynek föllobbanása az új idők eredménye volt, hány lélekben összezsugorodott már! Hányban változott át a remény kétségbeeséssé, az imádság szava hány ajkon lett panasszá, Istent sértő átokká! Hányszor mutatkoztak az itthonmaradottak méltatlanoknak azokhoz a hősökhöz, kik a szenvedések teljét viselik s életüket kockáztatják. Nem rég egy vidéki lap dicsekedett vele, hogy piros színlapon hirdetett, tehát »csak felnőtteknek« való (!) darabot háromszor is telt ház élvezett végig s azzal okolta meg e kissé szokatlan eseményt, hogy a magyar akkor is tud szórakozni, mulatni, ha a csapások özöne borítja, sőt talán akkor még jobban. Hány városban volt Szii»üzlet« érdekében. — Nekem elsőbbségi jogom van a faluban élni a másik fölött — okoskodott sokszor. Mert nem nálam táncol-e minden vasárnap a legénység Láncoslobogós Pista harmonikájára ? — Hát nem az én udvaromon állították-e fel már kétízben is a májusfát, amikre én vettem a függeléket, a díszt ajándékba ? — kérdezgette magában vagy százszor is, miközben az új csárdás felé fenyegetett öklével . . . Most, hogy a két éven át befektetett tőke már hozná a kamatot, jön ez a szélhordta, nemtudom kicsoda, micsoda — csoda; el akar ütni a busás haszontól .. . De nem fog sikerülni neki! A dolgok természetes folytatásaként a két fél között a verseny óráról-órára erősbödött. A jövevény győzte szájjal, borral, hízelkedő szavakkal, hogy így, hogy úgy, a másik, a régi korcsmáros a pincében termeli a bort, míg ő a tőkén szüretel, stb. Szinte öntötte vendégeibe az általa annyira felmagasztalt nedűt — jórészt olcsón, vagy egész ingyen adva azt. Lassan azután nagyon sok vendéget elédesgetett szomszédjától . . . A félfalu fiatalsága ezentúl nála ropta a csárdást vasárnaponként, a másik faluba való Hájas Peti, címeres vályogvető és népzenész ütötte toldott-foldott cimbalmán a talpalá valót. Ez is gondolt egyet; miután látta, hogy itt jó kereseti forrásra bukkant, elhatározta, hogy a falubelieket megtisztelendő, átköltözik Cigányfalvára. Tette ezt még azért is — mert mint maga mondta: A község nagyon vonzódik hozzám. (A falu neve — Cigányfalva — vonatkozásban volt csakugyan az ő fajával). Szóval az új vendéglősnek jól ment. Hasznánál egyedül csak a régi korcsmáros irigysége volt nagyobb . . . A vetélytársak egy alkalommal találkoztak az utcán egy nagy terebélyes fa alatt, ahol már a lombszárnyakon fészket verni készült az alkonyat . . . Szemtől-szembe álltak. No de lett is olyan patvar, rikácsolás, lárma, hogy összecsődült a falu népe ... A sánta harangozó, Bibircsók pedig menten a toronyba szaladt, hogy megnézze, vajon hol ütötte fel füstfelhős fejét a vöröskakas. Kicsiben műit, hogy a tűzoltóságot ki nem rukkoltatta. A túlbuzgó atyafi szándékát Gáborján Gyula esküdt észre vette és még idején leintette. Az első szócsata ezalatt a tettlegességben merült ki. Kökörcsin úrnak ábrázata vérveres lett. A másik éles körmével mély vércsatornákat vágott rajta s így szaladt haza, a vendégszobába, a méregtől keveset látva; úgy nézte, hogy a székek és az asztalok veszter-estén »piros« kabaré, léha mulatság, melyről a mulatozók mámoros fővel, hejehujázva buktak át az új esztendő karjaiba. Soha nem voltak még a mulatóhelyek olyan látogatottak, mint e nehéz idők »sirvavigadó« ünnepnapjain . . . Mit várunk hát? Boldog új esztendőt ? Ó ezt nem az idő méhe rejti. Magunknak kell megcsinálnunk a férfias, komoly Pál-fordulást, nekünk kel! a szalmalángot kitartó tűzzé szítanunk. Várjuk a békét, de úgy élünk, mintha a »ma« fogalma foglalná le minden gondolatunkat, mintha a »holnap« fogalma kiesett volna lelkünkből. Várjuk a békét, de ahelyett, hogy szellemi és anyagi erőket gyűjtenénk, azt is elforgácsoljuk, amit a pusztító vihar meghagyott. Várjuk a békét, de úgy viseljük magunkat, mint a siralomház elitéltje, ki utolsó napjait mámorban úszva akarja eltölteni. Szorgalmas munka, a komoly idő átértése és felhasználása, nem pedig a szálló idő hozza meg a »boldogabb« újévet. (_.) Felhívás. A Hadi rokkantak és árvák menházának egyesületétől. (Folytatás). 3. A menház szervezete. Ünnepélyes felavatás után a menház feladata a következő: 1. az elesett hősök iránti kegyelet fentartása; 2. a rokkantakról és 3. a hadi árvákról való gondoskodás. Az 1.. feladatra vonatkozólag: az elesett hősök iránti kegyelet kifejezésének módjai: a menházban emléktáblák felállítása, évenkint egy bizonyos napon csúfolkodva, tótágast állanak előtte . . . Dühöngött, hogy ilyen szégyen érte, ott, a falu szeme előtt. Azt hitte, nem éli túl . . . Ebből a csetepatéból azonban versenytársa, a győztes sem maradt ki egészen érintetlenül. Az, nevet kapott . . . Kökörcsintől megkülönböztetésül »Nyullábkezű« lett a neve, mivel hogy tisztes nevét nem ismerték . . . A falu legénysége ezek után is két helyen mulatott, kiki a maga korcsmájában. Ezentúl minden évben két májusfa meredt az égnek . . . Két helyen táncoltak a leányok farsangon. Azért mondom, hogy a leányok, mert azok, ha meghívták őket, elmentek mind a két helyre mulatni. Hajnal Zsófi akkurátosan így tett. Egyszer Biró Marcival járta a csárdást »Kökörcsin« nádtetője alatt, másszor pedig Hamar Gyurival a Nyullábkezűnél koptatta topánkája talpát. Ez a két fenegyerek táncoltatta alkalomadtán mindig. Jómódú szülők gyermekei mindketten és a kétfelé vált fiatalság őket tartja külön-külön vezérének is. Méltónak találták a két párton őket Zsófikához. A legények ki is tettek magukért. Amennyire tehették, kedvében jártak, bókoltak, tették neki a szépet. Meg is érdemelte. Szép leány volt, meg jó is. Mindenki tudta, hogy a fiuknak szivében az érzelmek titkos