Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-02-27 / 9. szám

XI. évfolyam. Pápa, 1916 február 27. 9. szám. ES VIDÉKE 6 Szépirodalmi, közgazdasági ét» társadalmi Hetilap. A papai Katholikus Kör es a paDa-csóthi esDeresi kerület tanítói körenek hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap Kiadótulajdonos: A Pápai Katbolikus Kör. A szernesztésért felelős : Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Nem alamizsnát, hanem áldozatot! Szeretném, ha e sorokba írt szózat hangja metsző' volna, mint a rohamra riasztó harci kürt szava, hogy a gyáva szívet is bátor tettre, merész áldozatra dobbantaná. Szeretném, ha diadalmasan zenghetne, úgy, mint a győzelem harsonája, hogy mámorba ringatná, égig emelné minden hősét a tetteknek és áldozatoknak. Arról van szó, az itthon maradt, a dolgozó balkar méltó-e a hazát védő s a hazáért vérző jobbhoz. Arról van szó, koldustarisznyával, vagy meleg otthonnal várjuk-e az értünk nyomorékká lett hősöket. Megtehetjük, koldustarisznyával fogadhatjuk. De amellett, hogy ez esetben arcpirító hálátlanságunkról, végtelen önzésünkről teszünk tanúságot: csupán önző szempontból is, végtelen oktalanságot cselekszünk. Az a világ, mikor a csonka hősök jutalma koldustarisznya, babérkoszorús ravatala az útszéli árok partja volt, régen megváltozott. Még jobban megváltozik a világháború alatt. A világháború az emberi életet kormányzó eszméknek óriási eltolódását eredményezi. Gondoljunk csak a keresztes háborúk vagy a napoleoni háborúk kiszámíthatatlan hatásaira. A visszatérők tudni fogják e második honfoglalásban véren szerzett jogaikat s követelni is fogják az államtól és társadalomtól, melyet ők védtek meg, kárpótlásukat. Azaz nem is kárpótlásukat, csak méltánylásukat, hiszen a kicsordult könnyet, kiontott vért nem lehet megfizetni. Nemcsak az eszmék, az érzelmek is megváltoznak. A végtelen nélkülözések közt elkeseredett, a harcok tüzében vérszaghoz szokott férfi meggondolatlan tettekre vetemedhctik, ha azt látja, hogy a »haza« hideg ajk-biggyesztéssel, minősíthetetlen nemtörődömséggel napirendre tér az ő életbevágó kérdésein 's még a »haza koldusainak« sem adja vissza elvett kenyerét. A tehetősöknek e rideg önzése kiolthatatlan gyűlöletet szítana a szegényebb néprétegek között. Ne bizakodjék el a vagyonos osztály, hogy a fegyveres hatalom megvédi a szocialisták összeszorított ökle ellen. A világháború magának a hadseregnek körében is beláthatatlan eszmeés érzelembeli átalakulást hoz magával. Mi lesz akkor, ha a fegyver hordozói az ő felenyájuk, az elhagyott szegények mellé állanak ? Tudom, erre gúnyosan mosolyognak a katonai fegyelem ismerői. Kivánom, hogy a valóság — mint a történelem folyamán annyiszor megtette — a jövőben ajkukra ne fagyassza a gúnymosolyt. Jól van, ne menjünk el eddig. Azt azonban a közelmúlt példáiból is sejtheti mindenki, hogy az állam és az egyesek életében mit jelent, hány ezer érdeket sújt agyon, ha majd a következetesen »félreértett« munkásság sűrű egymásutánban országos szrájkba lép. Már pedig a sztrájkoknak sem a merev önzés veszi elejét, hanem csak annak a keresztény elvnek éreztetése, hogy legalább nagy szükség esetén: »ami az enyém, testvér, az a tied is«. Városunknak és környékének minden polgárához szólunk, világiakhoz úgy mint az egyháziakhoz, egyesületekhez úgy mint a magánosokhoz. Első sorban mégis azokhoz van szavunk, kiknek több okuk volt az aggodalomra, azokhoz, kik házukért, földjükért, bankbatett pénzükért remegtek, mikor kitört s mikor közelgő veszedelemmel fenyegetett a háború vihara. Azokhoz, kiknek életéért, vagyonáért vérzett el vagy lett rokkanttá az a teljesen vagyontalan fiú, kinek ősz szülei támasz nélkül maradtak; az a koldusszegény családapa, kinek özvegye, öt-hat gyermeke kenyér és kenyérkereső nélkül sanyarog. Nem alamizsnái koldulunk, hanem áldozatot kérünk számukra. Ha mindent megteszünk, ha a legnagyobb áldozatot hozzuk is, az is csak csekélység lesz az elveszett karért, a levágott lábért, a kihullott vérért, az ifjan odaadott életért, a szegénycsaládok kenyérkeresőiért. Valóban velük szemben a legnagyobb áldozat meghozatala is csak közönséges kötelességteljesítés. S mert kötelességteljesítés, kívánjuk a rokkantak házára s az árvák fölsegélyezésére tett intézkedéseknek, e célokra adakozók névsorának minden helyi lapban való közzé-tételét. Hadd tárgyalják meg az úrilakokban csak úgy mint a kunyhókban, ki hogyan teljesítette kötelességét. Ne is bújjék senki a »szerény N. N.« mögé. Ha kötelességteljesítésről van szó, nem kell szemérmeskedni! Azt se mondja senki: nem én idéztem föl a háborút, nem is én tartozom gondoskodni nyomorultjairól. Az igaz, hogy nem te idézted föl. De az a nyomorult katona sem idézte ám föl; a házadat, földedet, bankba-tett pénzedet, drága életedet azonban mégis csak ő védelmezte meg vére, élete, nyomorgó hozzátartozóinak nélkülözése, könnyei árán I A nemes célra előjegyeztek eddig 30.000 K-t. Mély hála a gyűjtőknek és adakozóknak egyaránt, de ez összeg a pápai közönségben még koránt sem keltheti a teljesített kötelesség jóleső érzését. Ezért nem zengett szavunk dicsőítő, győzödelmi himnuszt. Keményebben szólt, hogy tettre késztesse az áldozatok gyáváit is. Nekik is át kell látniok: csak rövidlátó önzés lehet elvakult a társadalmi bajokkal szemben; a messzebbrelátó, jövőbenéző, már okos számításból is, inkább föláldozza vagyona egyrészét, mintsem a társadalmi egyensúly megbillentésével, utódai egész vagyonának, boldogulásának kockára-tételében szeretetlen és oktalan önzése által a »maga részéről« ő is közreműködjék. Kelemen Krizosztom.