Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-07-09 / 28. szám

1916 junius 25. PÁPA ÉS VIDÉKE. 165. Csinos ezüst cigaretta tárcát vettünk a család tagjai által összeadott koronákból. Belül e szép vésettel: »Szeretete jeléül az 1-ső század legénysége S. J. bátor és vitéz századparancsnokának, a küzdelmes világháborúban». Atyánk nem sejtett semmit. Ma is mint máskor egyedül, csupán a vállán egy manlicherrel járta a drinaparti tábori őrsöket. A bátorságát csodáltuk (későbbi sebesülését is ennek köszönhette). Délután 6 órakor a szomszédos főőrsökről tiszttársai átjöttek rozoga lakása előtt egy ajtóból készült asztalhoz ültek és borozni kezdtek. Zenekarunkat a hármas fűzfa alá állítottam a tiszti lakásnak csúfolt viskótól 20 lépésre 4 töltényes ládából asztalt rögtönöztünk. A legénységet két sorba álllitottuk, az ajándékokat az asztalra helyeztük. A főörsökről beérkezett koszorút hozó fegyveres bajtársak az asztal előtt nyertek elhelyezést. Nagybőgősünk tárogatójával egy vigyázt fujt és kezdetét vette ünnepélyünk kedves nótájának elmuzsikálásával: »Szép asszonynak . . .« Azután ünnepelt Apánk, vendégeivel együtt hozzánk jött. Hegedűmet letettem és — ha még jól emlékszem — a következő szavakkal üdvözöltem: »Kedves Főhadnagy Úr! Gyermeki hódolattal borulunk ma eléje, hogy jókivánatainkat ez alkalommal előtte kifejezzük. Egy napon, egy zászló alatt ragadtunk fegyvert kedves Főhadnagy úrral, ki azóta atyai gondoskodással, szeretettel őrködött életünk felett. Fájdalmainkban vigasztalt, örömünkben osztozott velünk s mindenkori bátorságával új erőt öntött még a csüggedőkbe is. Hálánk iránta határtalan. Ragaszkodásunk iránta szilárd és elhatározott. Jöjjön bármi veszély reánk, mi itt ígérjük mindnyájan, hogy ezután is hűek leszünk hozzá, s drága életét igyekszünk megóvni. Kívánunk önnek hosszú boldog életet s vitézségéhez harci szerencsét. E csekélységet (a tárcát átnyújtottam) fogadja tőlünk hazafiúi szeretetünk, ragaszkodásunk zálogául«. Ezután 200 torokból hangzott a hang: »éljen«! Ezután előlépett a verses szakaszvezető az ő mondókájával, mely után a koszorút hozó »őrség« mondta el a szolgálatban levők üdvözletét s a koszorúkat lábai elé rakták. Csend következett .. . 200 gyermek állt mozdulatlanul gondos szerető Atyja előtt könnyes szemekkel. Szép csendes idő volt, a nap véres arcát eltakarták a Drina parti lombos cserfák. Még mindig csend . . . csupán egy-két fegyver pattogása zavarta meg a csendes levegőt. Főhadnagyunk ajkáról vártuk a szavakat, de hiába . . . küzdött magával ... de . . . inkább hallgatott (amint a katonához illik) minthogy megilletődése nyomán hívatlan vendége csillogó szemeibe szökjék. Feszesen szalutált s minden egyes bajtárssal kezet szorított. Nekem e két szót súgta: — Magának köszönhetem, Bélám. Mozdulatlanul állt, szó nélkül, s csak szelíden szemlélte, hol a koszorúkat, hol a tárcát, hol engem, hol a »családot« . . . Hogy zavarán könnyítsék, felvettem hegedűmet s reá zendítettünk a mi szép családi imánkra: Isten áldd meg a magyart... Azután jöttek a ropogós csárdások. Előkerültek a hordócskák, ittunk, dalolgattunk, táncoltunk. Sokáig világított csapatunkra a hold halvány fényével, sőt a csillagok is kacsintgattak reánk. Majd megunt a hold bennünket, eltűnt; sőt a csilagok is »meglógtak« egyenként, a nap pedig kezdett már kíváncsiskodni, s a rombadült falucska mögül kandidált ki, szinte egyenként lövelve reánk biborsugarait. A mi vigságunkat, muzsikánkat a Drina szerbiai oldaláról hallható harangszó váltotta fel, később a szerb falu kakasai vették át a szót befejező akkordként. Délután a Drina parti szerb őrség a túlsó partról átkiáltott a mi őrségünknek: — Mi volt nálatok az éjjel svábák, hogy oly hangosan vigadtatok ? — Gyere át sógor és megtudod — | volt a rövid válasz. Még aznap esti szürkületkor egy kimerült szerb katona kapaszkodott a Drina partjába, kit őrségünk udvariasan kisegített a sárgás, zavaros vizből s főőrsünkre kisérte, ahol a szerb sógornak jó vacsorát adtunk, s mit volt egyebet tenni: megismételtük előtte az előző napi hangulatot. Boda Béla őrmester. = A róm. kath. hitközség elnöksége értesíti a hitközség adófizető polgárait, hogy az 1916-ik évre megállapított hitközségi adó jegyzéket a mai naptól kezdve folyó hó 16-ig bezárólag d. e. 9 órától d. u. 5 óráig Süle Gábor hitközségi főgondnok lakásán (Viasz-u. 15. sz. alatt) az érdekeltek megtekinthetik. — Jó, hát legyen úgy! — A csendes beszélgetés a padon hangosra változott. Egymás kezébe csaptak a békülök. — Sorsunk egyforma. Figyelmednek leánya van, nekem fiam . .. — Jó, jó — vágott közbe Talián — még nem biztos ám, hogy a jövőben nem birkózunk. Meg fogjuk látni, tetszenek-e egymásnak. Mi csak megegyeztünk volna, de majd ők pecsételik azt meg. Attól függ, Pista meg tudja-e nyerni Zsuzsi leányom szivét — beszélt még mindig foghegytől. — Talán sikerül. Fiamnak adok tiz hold földet s halálom után örökli a házat is. — Zsuzsi is kap annyit — és hozzá toldta — meg egy kis pénzmagot is hozományul... No ráadásul én pedig nem járok el a tilosba, jó ? De most jöjjön el hozzám egy-kettőt koccintani. Hátha sikerül ezzel is az egyezséget megbonthatatlanná' tenni. A tiut pedig máskor is elvezetheti .. . Igy lassan a faluba értek. A legelső asszony, aki együtt látta őket, összecsapta kezét nagy csudálkozásában. Lélekszakadva futott újságolni a hírt a szomszédoknak. A népek az utcára csődültek s a kapufélfa körül élénken tárgyalták ezt a legújabb szenzációt. Szóval hamar tudott róla a falu. — Tehát kibékültek — sugdozták s még valamit, mást is szőttek a közismert pletykafonók az esethez. Most az kivételesen igaz is volt. Sokszor a nép szája többet tud, mint az apák. A kapunál tovább nem akart menni Fitóki. Búcsúzni kezdett . . . — Ugy gondolom komám, előre ne igyunk az eleven róka bőrére. Isten vele! Eljövök a gyerekkel, várjanak ránk . . . — De nem addig van az! Mán ha itt van, csak betér hozzám?! Ne bántson meg no! Rögtön ezen a helyen birkózunk ám! — fordította keményre a dolgot Talián gazda, majd utána tette — ha nem is sikerül az összeboronálni, ezután a régi jó barátság luz össze bennünket! Akarja? Az erdész így belement a dologba s a házigazda sietett kinyitni a kaput. Beléptek az udvarra s ott megakadt valamin a szemük. — Kend és fia legyőzött — kiáltott fel a volt orvvadász. A kerülő nem tudta, hová legyen, mit tegyen örömében, amikor látta Pista fiát egész otthonosan segíteni Zsuzsinak a házi állatok etetésénél s önkénytelenül ejtette ki: — De szép pár lesz belőlük . . . A fiatalok is meglepődtek az öregeknek ilyetén való megjelenésén. Várták, hogy kitör a vihar. Hol egymásra, hol pedig apjukra néztek. A vihar késett s elmaradt egészen. Az örömittas apák keblükre vonták gyermekeiket s úgy mondogatták: — Szent a béke! Megvan a béke! Az öreg Fitóki azonban nem birt kifogyni. Az örömtől elcsukló hangon hajtogatta: — Utoljára mégis csak én győztem ... mondtam, hogy nyugtával dicsérem a napot... mondtam . . . megmondtam . . . A házigazda elválasztja fiától és hivja : — Gyerünk koccintani, de most már a kézfogóra is, öreg pajtás . . . A fordulatnak legjobban örült az új pár. Rég szerették egymást. Erről azonban a két öregnek nem volt tudomása, ámbár a falu régen nyelvel róla: a tavalyi búcsú óta. Míg itt oly vidámra fordult minden, a kapun kivül a két kutya újra kezdte a verekedést. A legyőzött fél most otthon érezte magát s nagy bátorságot merítve, rátámadt ellenlábasára. Az sem hagyta magát s véresre tépték egymást. A gazdáiknak fáradságos munkájukba került őket elválasztani. Évszakok jöttek, évszakok multak, évek pörögtek le az emberi élet fájáról, mint a sárgult levelek. A fiatal pár, velük az öregek is békén éltek. A kutyák azonban nem békültek ki. Ha ezeknek alkalmuk volt találkozni, azonnal a régi dühvel kezdték marcangolni egymás húsát. Ezek juttatták viselkedésükkel eszükbe az elmúlt idők életük egy kellemetlen mozzanatát . . .