Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-07-09 / 28. szám

XI. évfolyam. Pápa, 1916 augusztus 6. 163. szám. PÁPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közvazdaitávj ét* társadalmi hetilap. A papai Katholikus Kör es a Daoa-csothi esDeresi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasárnap Kiadótulajdonos A Pápai Katholikus Kör. A szersesztésért felelős Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Amit tudunk — amit nem tudunk. Az első szemfutásra értelmetlen ez a cím. Pedig úgy van, sokat tudunk mi gyarló emberek, de még is keveset tudunk. Nem akarok olyan fejtegetésekbe keveredni, amilyenekhez talán nem értek, hanem most egy olyan téma került tollam alá, amelyet a fenti cím nem óhajt elárulni, hogy a latolgatásra több időnk jusson alább. Gondtalan nyugalommal pihentetjük magunkat a süppedő párnák közé s ha a cikkázó villám bepillant az ablakfüggönyön át szobánk sötétjébe s ha a dörgés, amely az égiháborúval jár nyáron, zavarja a méla csendet, a vánkos sarkával takarjuk be magunkat s úgy szenderegjük át az éjszakát. Természetesen erre azt mondja mindenki: jól van ez így! Nincs rajt' kifogásolni való. Hanem ott, ahol nem ilyen a kép, nem ilyen a hangulat, hanem a zene tombol, a vad zsivaj, lárma ül tivornyát, a dohányfüstös, fülledt alkoholszag tölti meg zabolátlanul a levegőt, ahol a kacagó, dévaj bódító illatot, mámort lehel s reng a padló, a lábdobogásokra iitemszerüleg mozognak az asztalok, rajtuk a palack, a pohár ingadoz . . . . . . Ehhez már van mit szólni, mert ez akkor történik, azon idő alatt, amikor — mint egy rózsaszinü táborilap panaszkodja nekem — » . . . mi itt fogvacogva virrasztunk és várjuk a bizonytalan holnapot«. Nem a haláltól való borzadás vacogtatja a fogakat »odakint«, hanem az éjszakai hideg, amialatt készen várják az orosz támadást és sasszemekkel vizsgálják a koromsötét éjszakát, amibe itt is, amott is néha-néha villan bele egy-egy golyólökő puffanás a túloldalról. Ilyen az ember. A fronton megtanulja: semmi biztos nincs a világon, még a »holnap« is bizonytalan; itthon pedig dőzsölve kiáltja: »Soh'se* halunk meg« ! Ezt tudjuk mi, gyarló halandók — nem tudjuk, hogy egy nincs a világon, amit magunkénak mondhatunk, mert minden pillanatunk csak kölcsön kapott portéka, amiről ma nekem, holnap neked kell a hű sáfár példájára beszámolni. A hit nehezen járja át a lelkeket, nincs lemondás e világomlásban sem. Önzők, rútak a lelkek, ma majdnem mindenki, há kell mások kárára is, de a maga anyagi javának él s azért míg »kint« az egyik a halálos, sötét éjszakában fegyvert szorongat s tanul — egy más életet — addig a másik »bent« a dáridó közepette akarja feledtetni, hogy annak a szegény hősnek szenvedésén hizott kövérre duzzadó pénzeserszénye . . . A lemondásnak e szükséggel telt világban először a külsőn kellene látszani — a ruhán. Ma szélesen söpör a divat, drágán, előkelőn rohan azokba a kis gunyhóféle odúkba is, ahol azelőtt csak kirakatból ismerték az eféléket . . . Ma, amikor az égő falvak, pusztuló termések, golyót, tüzet okádó érctorkokból felszálló füsttenger fátyolként, TARCA. A vadorzó és cinkosa. — Irta: Madarász József. — Mesének látszik, de nem az. Megtörtént valóság. Hasonló nagyon sok adja elő magát. Ezek azután sokáig élnek a famíliák családi emlékei között . . . Amikor a föld növényvilága megrakodott éji vizgyöngyökkel, a keleti horizonton kezdett kukucskálni sugaras fejével a nap. Lassan dugta fel biborszinü üstökét, mert nem akarta zavarni világával a nyugvó embereket . .. Fénye tapogatózva szökdelt virágról-virágra, fákra, házakra és mindenre, ami csak útjába került... Fitóki bácsi mégis felébredt, mihelyt az első vékony sugárszál bebotlott szobája ablakán. Koránkelö ember volt. Ma azonban a rendesnél is korábban röpült ki az álom szeméből. — Furcsa, nagyon különös Alom ... — dünnyögte magában, amikor felnyitotta szemét. Nem birt ágyában maradni. Délelőtt nem lehetett szavát venni. Tett-vett a ház körül, rendezgetett, ami megrögzött szokása volt. Ma azonban ez sem ért egy ütetnyi taplót. Ebédután fegyverét vállára csapta s elindult körútját végezni az erdőre. Már jó néhány ködobásnyira ballagott: — Édösapám! Mondja kend, mikorra lesz itthon..? A favágókat is. megnézi a szélső irtásban ? — kiabált utána Pista a léces udvarkerítés tnögül. A vén erdőkerülő tett még néliány lépést, azután vissza sem fordulva egy hangos »ühüm«-mel válaszolt fia kérdéseire. A gyereknek ez is elég volt. Láthatóan derűsre fordult ábrázata. Ismerte apja szokását. Ha az irtásba megy, a favágókkal eitereferél s csak a késő este veti haza. Megvárta, míg az öreg alakja belevész a zöldbe, s a béresfiura bízván a házat, elillant hazulról. Fitóki uram lassan totyogott a kavicsos, sárgásbarna erdei uton. A fák galyai között hűvös levegő susogott, de ahol megritkult a lomb, nagy erővel tüzelt le a napsugár. — Tyűha! Meleg van mégis — megáll és kékszélü zsebkendőjével törli homlokát, melyen csorgott az izzadság. Kedvenc kutyája a kávészinü »picula« nyelvét lógatja elő melegében. Lompos farkával csapkodja a rájaszálló legyeket s hosszúfüles fejével is ide-oda kapkod. Megindul az öreg ember. A kutya hiven követi nyomdokát. A vadőr nem figyel az állatra. Még mindig éjjeli álmával van elfoglalva Rosszat sejtett. Biztosra vette, ltogy ma találkozik Taliánnal. — A szél hordaná cl utamból — kívánta magában. A »topesi-i« búcsú óta állandó teherként nehezedett őszülő fejére ez az ember, ha eszébe jutott. — Mit is akarhat velem ez az ördögadta ember... Jómódú gazda, mégsem töstel a tilosba járni — mérgelődött. A hideg verte, ha rá gondolt. — Talán csak játékból üzi .. . Az itt-ott eső vadra nincs rászorulva, így csak engem boszant, heccel . ..