Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-07-09 / 28. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1916 augusztus 164. csak társadalmunk nagy tömegét, a mai nagy idők komolyságához nem birtuk hozzáfaragni. Erre kellett ez a véres iskola, hogy mindezt megtanuljuk; míg kint a harcok embere a tusák borzalmában, ahol hajszálnyira jár hozzá a halál, egy új, a réginél nemesebb, istenfélőbb életre készülődik, amit erősen élni akar, addig itt bent a Mammonért máglyára hordják az ideálizmust, az anyagiakért elnézik, szivesen nézik a testi-lelki prostitúció terjedését, ha azt fényes pompában látják haladni utján. Szeretnék mindenki lelkébe szólni; ha öltöztök, ha vigadoztok, gondoljatok az idő komolyságára s megjelenéstekkel ne okozzatok a frontra indulóknak s a már ott küzdőknek kinzó gondolatokat . . . mert ez is az, amit mi emberek nem tudunk igazán, ünnepi, sötét komolysággal megcselekedni ebben a nagy világrengésben . . . M. J. == Segítsük és helyezzük el a hadlárvákat! Gyűjtsünk ingyentartásra vállalkozó jótevőket és örökbefogadókat, adakozzunk a hadiárvák javára! A jótevők nevei Veszprémvármegye árvaszékének adandók tudomására, a kagyes adományok pedig »Hadiárvák« részére megjeleléssel a veszprémi m. kir. adóhivatalhoz küldendők. Emberbaráti kötelességet teljesítünk, mikor a hadiárvák sorsát felkaroljuk és ezzel egyúttal édes hazánk iránt tartozó kötelességünket is lerójuk. »Gyere át sógor és megtudod . . .« Szép májusi délután, Jánosnapján történt. Családias körünkben folyt le az ünnepély. Megpróbálom röviden leirni harctéri életünk névnapi ünnepélyét úgy, amint megtörtént a Drina zavaros vizénék boszniai partján. Családunk még akkor népes volt, — 234 -en voltunk — no meg a »Petár kutyuskánk«. Azóta sok viz elfolyt a sebes Drinán, azóta már sok bajtársunk választotta örökös nyugvó helyül a Drina iszapos medrét, s csónakul a »másvilágra« szürke habját. Azóta már sok véres napunk volt... Ma már kevesebb kenyeret fogyaszt a család. Apánk S. J. fhgy, századparancsnok volt, kit ugyancsak megköszöntöttünk névnapján. Szép tavaszi verőfényes délután volt. Ennepe volt a századnak: »János nap«. Gondosán összetisztogatták bakáink a tiszti lakás előtti teret, kigyomlálták, a füvet egyenletesen lekaszálták, mások mezei virágot szedtek, koszorút fontak. Lázasan munkálkodott mindenki, borotválkoztunk, csinosítottuk magunkat, s fegyvereinket tisztogattuk. A déli őrségelosztáskor a szolgálatba távozók szomorúak voltak, hogy e szép ünnepélyen nem vehetnek részt, a családi tűzhely mai melegségét nem élvezhetik. Talán nem lesz felesleges megjegyezni, hogy még ekkor 8 tagu zenekarunk is volt, (azóta már mi megfogyva, hangszereink törveveszve), mely a mai délelőtt egy félre eső szerb akolban tanult alkalmi darabokat. A 8 tábori őrsparancsnoknak meghagytam, hogy 6 órára egy szép, virágokkal ékesített koszorút küldjenek be. Egyik szakv. verset tanult (ez alkalomra irtain). feketén leheli a bánatot, fényes, rikító pompával dühöng a flanc. Nem olyan elem adja ebben a kifogást, akinek gazdagsága, állása hozza ezt magától érthetően, hanem ott, — s ez a nagy baj — ahol tovább nyújtóznak a takarónál; a gyomor követelményei, a lelki hygienia rovására, a morális elet sülyedő megterhelésével elégíttetnek ki. Ez is az emberi gyarlóság rovására irandó, de borzalmassá teszi ez az idő, ami a lemondásé kellene hogy legyen és mindenben az ellenkezője történik . . . Valóban szánalmas az ilyen lélekből kikopott figura, amikor a korzón végigsuhan, erőltetett mosollyal arcán, melyen a szégyenpírnak már hely sem maradt. És sok ilyen emberalaku fertőző bacillus sétál szabadon, flancol, mérgez megtorlatlanul az ártatlan zsenge fiatalok között, mig az, aki odakint küzd, szenved — egy rózsaszínű lapon ezeket irja a kéklő hegyek közül: ». . . olyan utakon járunk, hogy Magyarországon ilyen cifrát nem is tudnának fütyülni . . .« Fütyülni nem — de öltözni még cifrábban is, papagályformába szép Magyarországban, amig odafönt a »talján« hegyeken őrzitek hazánkat . . . »Szomorú a nóta vége . . . « — Adja az Úr, hogy ne kelljen senkinek a fejére hamut hintenie, mert mi csak gyarlók vagyunk; mindenhez értünk, Kanyarodott az út, szemébe sütött a nap. Bántotta . . . Másfelé vett irányt, a puha, zöld pázsiton ment tovább, a hűvös fák alá. — A »topcsi-i« búcsúnak én iszom meg a keserű levét — mordult fel haragosan —, de miért is fogadtam vele. Borközi állapotban csináltuk, az igaz. Ilyent pedig el szokás felejteni . . . O nem feledte el s az is igaz, hogy én sem. Egy jól kifejlett őz félénk iramodással vetette magát a menekülésnek. Őelőle fut, pedig nem akarta bántani, sőt még kutyája sem vakkantotta el magát. — így ahányszor orvvadászaton kapom — folytatta -— meg kell vele birkóznom. Fogadásunk szerint: míg földhöz nem vágom, föl nem jelenthetem az uraságnál. így pedig bűntársa vagyok: az eső sem mossa le rólam . . . Nem messze lövés dördült el. A kerülő összerezzent. Nem azért, mintha félne, de tudta, hogy már kikerülhetetlen a találkozás. »Picula« dühösen ugatott, majd vad iramban rohant a sürübe . . . Fitóki megkerülte a bokrot, amely egy jókora tisztást takart el előle. A térségen érdekes látvány tárult elébe: Talián az elejtett vadat épen vállára emeli, míg ezalatt »picula« a másik kutyával folytat erős harcot. A műkedvelő vadorzó legnagyobb nyugalommal végzi munkáját, nem törődik az állatok veszekedésével. Indulni akar zsákmányával. Észreveszi az erdészt; eldobja az őzet, fegyverét és készülődik a szokásos birkózáshoz. Fitóki urambátyánk is ugyanígy tesz. Mint valami hivatásos atléták, úgy készülődnek. Amikor birokra készen állottak, Talián egy kedélyes »jó napot«-tal üdvözli ellentársát. •— Legyen jó! — veti vissza félvállról az öreg kerülő — kendnek jó, amint látom, megint ... Én nyugtával dicsérem a napot. Még feltűrték ingujjukat és ölre mentek ... A gyep lucskossá muszkulódzott csizmáik alatt s a zöldes nedű megfestette a küzdők fehér ingét, amint a földön hemperegtek ... A birkózás nem tartott sokáig. Talián vasmarka hamarosan lenyomta a cingár kerülőt és gúnyosan kacagott . . . A kutyáknál is bekövetkezett ezalatt a döntés. A vadorzóé fájdalmasan vonítva menekült gazdája lábához. A másik kergette. — Piculája szerencsésebb, mint maga — szólalt meg Talián. Fitóki a fáradságtól erősen fujtatott. Nehezen birt szóhoz jutni. — Fogadás ide, fogadás oda. Nem minékünk való komédia . . . Beszéljünk egy kicsit okosan... Öregek vagyunk a játékhoz — beszélt engesztelő hangon a kerülő. Az ebek még most is mérges szemmel, fogcsikorgatva méregették egymást. Itt-ott az éles fogak nyomán előserkent vér folydogált és lecsöpögött a sötétzöld fűre nyurga testükből. — Félek, hogy egyikünk megharagszik — kezdte újra — komolyra feszül a dolog s ki tudja, mi rosszra vezet még . . . Tudja mit ? — egyezzünk meg valamiben sógor ... legyünk.a régi jóbarátok. Talián nem szólt semmit, hanem széles kalapja alatt hamiskásan mosolygott. Felvette zsákmányát, mire megindultak s a Topcsi felé vezető útra léptek. A két haragos állat vérben forgó szemmel kerülgette egymást. A kerülő rámordult egyikre, mire az előre futott, a másik pedig hátuk mögött kullogott fáradtan, elcsigázva. — Hát bizony én hagynám is a fogadást, de mégis szeretném, ha kend csak egy kicsit is legyőzne bárhol és akármikor — incselkedett — inert így egyszerűen félbenhagyni nincs kedvem. — A beszélgetés alatt az elejtett állatot dobálta vállán, igazította,, mert könnyíteni szeretett volna magán. — Megálljon! Majd én segítem vinni — ajánlotta a kínálkozó alkalmat megragadva a mindenáron békülni óhajtó erdész. A szót tett követte. Együtt vitték a terhet továbbJó nagy utat tehettek így meg, mert egyszer csak a nap hajló sugaraival találkozott tekintetük ... a fák koronái alatt szomorú borongás ütött tanyát . . . Leültek pihenni az útszéli padra.