Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-01-01 / 1. szám

XI. évfolyam. Pápa, 1916 január 1. 1. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a papa-csóthi esperesi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: Pápai Katholikus Kör. A szerKesztésért felelős : Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Hideg jászoly — harctéri sirok. — Irta: P. Hédly Jeromos. — Elmúlt a második háborús karácsony . . . Karácsonynak vigasztaló öröme, bűbájos varázsa hova lettél ? Lelkek sóvárgó várása köszöntött mindenkor. Ártatlan gyermeki szivek boldog álmainak csillogó káprázata voltál . . . Te édes, te boldog, te várva várt karácsonyest, hova rejtetted boldog mosolygásodat ? . . . Most is égtek fácskáid pislogó gyertyái, de mintha gyászfátyol burkolt volna minden egyes lángot. Pedig még nem is oly rég a megtisztult földi boldogság fényét loptad be öregek és ifjak lelkébe egyaránt . . . Zsongott-bongott a nagyharang,melynek muzsikáló szava éjféli misére hivott s kitárult kastély és kunyhó ajtaja. Megindult az örömmel teli szivek-lelkek vándorlása. Otthagyták a puha meleg fészket s elsiettek a hideg templomba forró szívvel, izzó lélekkel énekelni: Betlehemi pusztán Örvendetes hír van ... — Most is szólt a harang karácsony éjjelén s hangjára megremegtek sokan . . . Hisz oly rémesen utánozta a sötét éjszakába belevesző kongás az ágyúk dübörgését, a csatadobok pergését ... S szava mintha csak azért lett volna oly erős, hogy elfojtsa sokak halálhörgését . . . — Elkezdték a lelkek a vándorlást . . . Elindult ifjúnak s öregnek a lelke . . . — Hiába sercegett a karácsonyfa gyertyája . . . — Hiába csillogott a sok aranyos dió . . . Hiába! . . . — A vándorló lelket nem tudta visszacsábítani . . . Nem volt hozzá ereje . . . — Vonzotta a lelkeket a szeretet hatalma azok után, kiket a háború viharzó ereje elszakított tőlük . . . — A képzelet szárnyain sorra vonultak a képek . . . Füstölgő falvak . . . szétlőtt templomok . . . üres lövészárkok . . . rohamozó csapatok . . . tüzet okádó ágyúcsövek . . . néma, csupasz kereszttel megjelölt sírdombok . . . — Hol álltak meg a lelkek ? . . . Melyik képnél dobbant nagyot a kis fiú szive? Melyiknél kiáltott fel: íme itt van az én drága jó atyám, ki már oly rég elment a csaták zajába! . . . — Melyik képnél dobogott, lüktetett erősen az apa, az anya, a hitves, a testvér szíve ? — Ki tudta? Ki látta? — Oh, nézzétek, mint révedezik sokak tekintete a harctéri néma sírdombokon!! . . . — Nézzétek, mint kap hajába a hitves s mint veti oda lenge testét a kemény, megfagyott rögre . . . Hogy szeretne oda furakodni le a mélybe, hol azt sejti pihenni, ki lázas álmainak mindene volt . . . — Nézzétek, mint kezd vonaglani annak az ártatlan gyermeknek édes TÁRCA. Török novellák. Üdvözlés. Ibrahim kereskedő messzi útról jött haza. Otthon! iVlár magánál e gondolatnál megszállta a honvágy és pompás paripán száguldott a város, háza, boldogsága felé. És szolgái siettek urukat üdvözölni. »Allah legyen veletek«, mondta »és nyugosztalja szemeit kegyesen rajtatok, miként én is szivesen látlak benneteket, mert tudom, hogy derekasan dolgoztatok azalatt, míg távol voltam; meg is fogom jutalmazni hüségtöket«. Máza fedele sütkérezett a nap aranyos sugaraiban és ki állt ott a ház küszöbén? Öreg dajkája és kitárta elibe karjait. »Allah áldjon meg, jóságos dajkám, és óvjon meg, gyermekeiddel együtt!« Így szólt Ibrahim a dajkájához. Ekkor pillantotta meg eléje siető bugát. »Aranyos, kedves!« szólt és hevesen megölelte. Jött az anyja. »Anyám!« kiáltott fel és karjaiba zárta, hosszú, forró csókot nyomva ajkára. »Anyám!« Csak ezt az egy szót mondta. Igen, így szólt Ibrahim az anyjához. Ezután jött a felesége, kis gyermekükkel és mindkettőt forrón, forrón és tüzesen szorította szivéhez, kebléhez. Egy szót sem szólt. A tájdalom. Omar ben Rasidnak meghalt a kedvenc felesége. Az az asszony, akin egész lelkével csüngött, aki élete, illata, édessége volt. És Omar ben Rasid a felesége sírján főbelőtte magát . . . Mirza ben Haszidnak is meghalt a kedvenc felesége. Ott állt a ravatala mellett, reámeresztette szemét és nem szólt egy szót sem, nem hullatott egy könnyet sem. És nézte, amint a sírgödörbe fektették, amint földet hantoltak holtteste fölé és nem szólt semmit. Egy szót sem, egyetlen egy szót sem. És nem szorította meg egyetlen barátja kezét sem és nem hallgatott vigasztaló szóra. És csak a varjú károgása zümögött szivében, lelkében és nem kivánt többé versengeni a sólyom és a sas magasröptű szárnycsattogásával, mint előbb. És szeme elkomorodott, mint a tenger, mely fölé éj borúi. És szive hideg lett, mint a jég. Az emberek nteg beszélgettek a fájdalomról és megegyeztek abban, hógy »Omar fájdalma mégis nagyobb volt, mert kedvenc felesége sírján agyonlőtte magát«. »Oh, a bolondok, mit tudnak ezek az életről? Nem az a fájdalom nagy, amelyik öl. Nagy csak az a fájdalom, amely megöli bennünk az életet!«