Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-03-14 / 11. szám

2. .'.•-• I PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 március 14. Ezekre volt szükségünk; ezekért jártunk vissza évről-évre olyan kegyelettel a múltba s ez az új március igazolja most, hogy nem hiába jártunk. (_.) Menjen neki a Dunának! Ezt a rövid és fájdalmas tanácsot egy szegény asszony kapta, mikor a hadisegély kiosztó hivat.alnál arról panaszkodott, hogy augusztustól újévig édes kevés a megélhetéshez a 64 korona. Istenem! — sóhajtottam föl önkénytelenül, mikor egy vidéki lapban ezt a perfid nyilatkozatot olvastam. Megfagyott ereimben a vér és rémképeket látott a lelkem. Kerestem a magányt és nyugodt komolysággal gondolkoztam a modern élet erkölcsi és szociális miazmái (ölött. Kétségbeejtő és elegikusan fájdalmas érzések jártak haláltáncot a bensőmben. Kezdtem sajnálni azokat, akik élnek és mégis holtak; akik éltetni akarnak és mégis mérget osztanak; akik a humanizmus jegyében állanak és mégis az ártatlanok vérét isszák; akik a kultura magaslatain járnak és mégis a barbárság sötétségében kéjelegnek; akik a honszeretetre esküdtek és mégis a legsötétebb lelkű hazaárulók . . . Sajnáltam őket, mert nem tudják, mit cselekesznek. Nem tudják, nem értik, vagy nem akarják megérteni, hogy a becstelenség legnagyobb foka az, mikor farizeusi lelkülettel és anomális öntudattal sáros lábbal gázolnak végig a hazaszeretet vértanúinak testén és lelkén ... És sajnáltam azokat is, akik áldozatot hoznak, akik nélkülözik az önfenntartás legelemibb eszközeit, akik koldustarisznyát szorongatnak, akik amputált lábbal rójják utcáinkat, akik reggeltől estélig könyörögnek egy fél kiló lisztért, vagy egy darabka fekete kenyérért; akik a külváros utcapadjain dideregnek éjszakákon keresztül, akik fehérre meszelt sirok módjára is, aki nagyon hálás ezért. Hálából-e, de mindig a mi konyhánkról étkezik, s derűs mosollyal kocint a mi borunkkal. De mi igen szeretjük őt. Már tiz felé jár az idő, s hazafelé veszem utamat, különös kedvteléssel haladva el az őrszemek előtt. Már messziről hangzik felém: »Állj, ki vagy ?« és »szuronyt szegezz«-be véve fegyverét, szuronyhegygyel kisér, tisztes, 3 lépés távolban tartva magától. Majd a másik kiált »állj, ki vagy?«-ot, én tréfálkozva felelém: én! »Már hogy tudnám, hogy ki az az én« — szól az őrszem, amire megadom a választ: honvéd! Fedezékekről már többször irtam, itt csak annyit, hogy ez a földben van, bejárattal a futóárokból, amely a szakaszomat, sőt az egész század arcvonalát összeköti. Még erős tűzben is teljes biztonsággal közlekedhetünk. Hevenyészett asztalomon ott fekszik a világító pisztoly a töltényekkel, valamint a kézi bomba, ami nagyon jámbor szerszám, s csak akkor explodál, ha erős akarattal sikerül meggyújtani. Az asztal mellett nyitott kandalló, vaslemezzel fedve, amelyen ép a feketekávé melegszik. Fölötte az ablak, a melynek keretei igen kedves képet foglalnak be: közelben egy öreg, barázdás törzsös akác, másznak közöttünk és siratják sorsukat, átkozzák születési percüket csak azért, mert a háború fergetege, a haza, a drága, az imádott haza elhívta a kenyérkeresőt, a családapát és a gyermekek támaszát. Elhivta, mert joga volt hozzá és az elment, mert a haza hivó szózatát követni súlyos kötelessége. Megérdemli ez a haza, hogy áldozatot követeljen tőlünk és a társadalomtól, mert benne lakunk, belőle élünk és jótéteményeinek részesei vagyunk. De az áldozatot hozó anyai és hitvesi szív nem érdemli meg, hogy kenyér helyett követ adjanak neki, élet helyett halált, vigasztaló, bátorító és lelkesítő szó helyett azt a tanácsot: Menjen neki a Dunának! . . . Hát van-e még emberi szív, mely e tanács hallatára szét ne repedne?... És itt nem az állam, a haza a hibás... Nem!... Szerető gonddal őrködik fiainak jóléte és biztonsága fölött. Minden eszközt fölhasznál, hogy a megpróbáltatások és szenvedések ezernyi megnyilvánulását enyhítse, megszüntesse. De hibás maga a társadalom és a társadalomnak az a része, amely közöttünk él, eszi kenyerünket és élvezi javainkat, de amelynek annyi köze van a magyar kultúrához, mint az angol külügyminiszternek a bábi bíróhoz . .. Ismerjük ezeket a halálmadarakat. Sivításuk megdermeszti idegeinket, rettentő csőrük kilopja szánkból az utolsó falatot. Ezek nem érzik a jelen idők fagyasztó hidegét, mert a bőség és anyagi biztonság bundájában járnak közöttünk. A háború bprzalmasságának, kegyetlenségének és ezernyi, bajának a képén eddig csak ez az ecsetvonás hiányzott. Most már ezt is megtették s ezzel az emberi kulturának utolsó foszlányát is letépték. Édes hazám, téged nem a háború kegyetlensége, nem bős fiaidnak kiomló vére és a kolerabacillus réme pusztít, senyveszt ,és mérgez, hanem azok, akik a te kulturád árnyékában sütkérezve távolabb az országút, még távolabb hegyek apró kis fenyvesekkel tarkítva . . . Küldök pár szál virágot. A kis vadrózsalevél tán érezte a behavazást, azért kapaszkodott töviseivel ruhámba, hogy megmentsem a hosszú hidegtől, s ő vihesse üdvözleteimet a távol meleg, békés otthonba szeretteimnek. I—n. II. ... 11/8. Hideg, metsző szél fúj, hordja-vágja a havat a posztoló baka arcába, sipol, fütyöl a feltűzött szurony hegyén. Hajladoz a fenyves, s a levéltelen füzes is össze-összeveri hosszúra nyúlt vesszejét. Porzik a friss hó a halmok tetején, csillámlik a napsugárban, mintha csak milliónyi üvegszilánk lenne. Au a harc . . . Hisz ilyen időben a kutyát is kár kiverni, de hát meg kell lenni, — s a honvéd nem ismer akadályt... Esteledik, a nyugvó nap sugara erőtlenül törik meg a felhők között, a szél is belefáradt játékába, elült. A világító pisztolyt zsebembe sülyesztem, pár töltényt hozzá, elindulok esti sétára. Messze a hóval borított dombtetőn, ahol a föld az éggel egybefolyik, pirosas fény dereng, s pár perc múlva ott lebeg a hold vörös korongja a fehér mezőben, mind íölebb, ott támadnak, meg. aliol te legkényesebb vagy: becsületedben a müveit Vlíág előtt! Lehet, hogy a cimben megrögzített kijelentés nem a teljes rosszakarat kifejezése, de szomorú dokumentuma annak a tapasztalati igazságnak, hogy sok ember a hazaszeretetet mennyire csak az ajkán hordja, szíve pedig távol van tőle. ... Oh te emberi kultura, te csillogó humanizmus, te fényes emberbaráti szeretet, hol késel az éji homályban ? . . . P. Mattoska J. Libór. Élelmiszer-uzsora. A megélhetés nehéz viszonyai között immár ott tartunk, hogy a lisztkérdés a megoldása felé közeledik. A napokban megtörtént a liszt-és terménykészletek összeírása, most következik majd a requirált élelmiszer hatósági szétosztása, illetve a lisztvásárlás szabályozása. Úgy ám, de ez a megélhetésre szükséges cikkeknek csak egyik része. A másik — a hus. Mig a hatóság a liszt árának minduntalan való emelkedésének gátat vetett, azalatt a husuzsorának szabad folyás van engedve. E téren teljesen ki vagyunk szolgáltatva a mészárosok és hentesek önkényü árszabásainak s innét van, hogy a hus és zsir ára egyik napról a másikra 30, sőt 40 fillérrel emelkedik. Hát ez igazán tűrhetetlen. A húsfélét szintén osztályozni kellene. Miért fizessen a vevő u. n. hulladékokért mint velőért, májért, tüdőért, körmökért, sőt csontokért épp oly horribilis összeget, mint a húsért? s fölebb emelkedik; a hó visszaveri a már megsárgult sugarakat; olyan világos van, mintha nappal volna. Még a kerékcsapás árnyékot vet, s az útmenti öreg fák csupasz ágai finom csipkeként rajzolódnak a fehér hóra. Csend van, nagy távolból hallatszik csak egy-egy dörrenés, az őrszemek tartják távol az ellenséget. Halványul az esthajnal csillag, a nagy göncöl kerekei is eltűnnek, köd ül a tájra, a hold is elfakult, alig-alig látszik már; három lépésre is alig látok, de csak tovább bolyongok, ismerem az utat. Perc múlik perc után. Mintha világosodna, a köd oszlik, látszanak már a csapások, a fedezékek sziporkázó kürtői, mosolyog a hold is. Zúzmarás lett minden, a tábori telephon finom huzala megvastagodott és szakált eresztett a vén nyirfa lecsüngő ága is. Hazafelé tartok; lépteim zajára felpattan, födözékem ajtaja; beburkolódzva meleg bundámba leheverek, szolgám meg feléleszli atüzet, s nemsokára mintha otthon volnék,... de szürke gúnya van rajtam. Jó későn ébredtem, s reggelihez fogtam, amikor nyilik az ajtó s szeretett bajtársam ugrik le a födözékembe. Még alig 18 éves, derék jóravaló, ambiciózus gyerek, egy magas-