Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-03-14 / 11. szám

X. évfolyam. Pápa, 19x5 március 14. 11. szám. PAPA Szépirodalmi, A pápai Katolikus Kör és a VIDEKE 6 közgazdasági és társadalmi hetilap. pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Kathotikus Kör. Ideigl. felelős szerkesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Két március. Van a mi egyéni életünknek egy megbecsülhetetlen, tőlünk el nem rabolható kincse: a multunk. Mikor a hétköznapi élet ólomszürke felhőkkel fátylazza be az égboltot, egy rés mindig marad a felhőkárpiton, melyen a múltból visszaröppenő sugár áthatol. Van ebben a múltban is fájdalom, de a kín, a szenvedés, megnemesül, megszépül, vagy legalább is tompábbá válik, amint egyszer a múltnak leple ráborul. Így vagyunk a nemzet életével is. Mikor a jelen nem elégít ki bennünket, visszaszállunk a múltba, elmerengünk dicső emlékein. Sokszor ugyan be nem forrott sebeket is föltépünk, de ezek a sebhelyek nem égnek már, hanem beszédes ajkakká válnak s regélnek nekünk mesébe illő dicső tettekről, nemzeti gyászról, fájdalomról. Mióta 1848. márciusa a történelemé lett, meg szoktuk gyújtani évenkint az emlékezet fáklyáját, hogy nemzetünk dicső múltjából erőt merítsünk egy jövő küzdelemre. Jól esett végigtekintenünk azt a néhány napot, melyeknek történetét nem is arannyal, hanem napsugárral irta meg a történelem múzsája, mikor a szabadság gondolata megihlette a lelkeket s mint a morajló tenger zúgása úgy hangzott föl ezrek ajkán, ezrek nyelvén az eskü: a magyarok Istenére esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Jól esett végignéznünk azt a fényes diadalmenetet, mikor a magyar honvédek a győzelmes szabadság elé vérrózsákat szórtak, hiszen nem is férfiak, hanem oroszlánok, titánok küzdöttek a csatatéren, akiknek jajszavát el sem nyelhette ,az ágyúdörej, mert a halódó ajkán is az a szó tört meg utoljára, hogy: előre! . . . S mikor így végigtekintettük e fénysugaras lapokat, önkéntelenül is párhuzamot vontunk a dicső mult és a jelen között. Ereztük, hogy a jelszavaink a régiek, de tenni értük semmit sem teszünk; láttuk, hogy a szabadság, ahol élvezhetjük, legtöbbször szabadossággá fajul, hogy az egyenlőség akárhányszor puszta frázis csupán, mely mint a szappanbuborék, semmi tartalmat nem takar; tudtuk, hogy az egyenlőség csak addig lelkesít bennünket, míg a saját érdekeink háttérbe nem tolják. Méltán ért a vád bennünket, hogy lelkesedni, ünnepi díszbe öltözni nagyon jól tudunk, de mikor tettekre kerül a sor, hamar kitetszik, hogy csak névleg vagyunk unokái a negyvennyolcas hősöknek. Aztán perdült a kocka. A szorongatott haza újra felénk fordult s életünket kérte. Új március támadt. A hívó szóra most is hadba szállt a nemzet, hogy a szavak márciusa helyett megteremtse a tettek márciusát. A cél változott, de az áldozat most is ugyanaz. S az új március hősei méltó utódai a legendás idők vitézeinek. Halált megvető bátorság, a nélkülözések türelmes viselése, lángoló hazaszeretet — íme, ezek azon erények, melyek a negyvennyolcas honvédek útját diadalmenetté varázsolták; de ezek az erények szerzik meg az új honvédőknek is a diadalt. TÁRCA. «Juhászlegény. Sötét szeme a távolba réved. Büszkén, keményen, szilajon állva, Mintha fiatal jegenye volna A messze magyar pusztaságba'. A nyáj ijedten összefordul. Okos szemével ránéz a kutya. S mintha gyökeret verne a földbe, Dacos keményen áll csak az ura. Tán a föld tüzét vérébe szivja, S annak a lángja szikráz a szemén S azért fenyeget tilalomfaképen Az a magányos juhászlegény. Messziről tűzben ragyog a város, Kémények, tornyok büszkén fénylenek . S mintha hódító szép asszony volna, A csöndes, szegény pusztába nevet. S mig hivogatva, m!g csalogatva, Int a városi mámoros fény, Cáonttá szorítja kőkemény öklét S megfordul lassan a juhászlegény. — Ott messze, távol fehérlő tanyák . .. Feléjük tekint búsan, keserűn, Érzi, hogy ott is beszennyez mindent A szép, a selymes városi bün. • Valaki várja tisztán, fehéren . .. S ragyogó tüz gyúl fekete szemén: Legalább azt az egyet megvédi..! S elindnl csöndbe' a juhászlegény. Finta Sándor. Tábori levelek. I. Kedveseim! ... 1915 1/28. Gyönyörűen lehavazott, két arasztos a hó mindenfelé az utak mentén, csak a bogáncs tüskés tokja kandikál még ki, de az is csak a partokon, mert út, árok, szántóíöld mind egy egybefolyt hatalmas fehérség. A karcsú fenyő is roskadoz a rászakadt tehertől, s amikor már nem bírja, lerázogatja a havat vállairól, s jókedvűen meghimbálja ágait utána. Alkonyodik. Csak fehérlő foltocska sejteti a szürke felhők mögött rejtőző napot, s az aranyos hold is csak lefüggönyzött ablakon átderengő gyertyafénynek látszik. A völgy felől nagy csapat fekete varjú vonul éji szállására, az arany sármányringó is jókedvűen csipog, ágról-ágra ugorva meg-megrázva magát, de csak amikor már messze haladok, száll be hosszú Íveléssel odújába, nehogy elárulja előttem éjszakai rejtekét. A néma csendben csak itt-ott hallik takopácsolás — honvédbaka vág tüzelőt; hosszú vonalban sziporkázik az apró, a föld színéből alig kiemelkedő kémény, vagy csak fehér füst ömlik ki a fedezék száján, s amúgy pásztormódra körülülve a tüzet, tréfálóznak, mesét olvasnak krumplisütés közben jó honvédeink. A paplak felé tartok. Itt szoktunk este összejönni, megbeszélendő a napi eseményeket; az öreg pap nagyon szívesen van velünk, együtt étkezünk. Vacsora után megindul a nóta, s rá-rázendítünk a lengyel himnuszra