Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-03-07 / 10. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 február 28. a fogyasztó közé, hogy kiszipolyozza az egyiket vagy a másikat, esetleg mindkettőt. Mikor megindúlt az élet-halálharc, mindegyikünk úgy lépett rá a véres útra, hogy ez az egész nemzet küzdelme a létért. Vallottuk azt, hogy a haza határainak megvédése nem a táborba szállt százezrek kizárólagos kötelessége, mialatt az itthonmaradottak részvétele a nagy küzdelemben mindössze abban nyilvánúl meg, hogy egy csésze fekete mellett kritizálja a hadvezetőség intézkedéseit s kapkod a Hőfer-jelentések után. Ez kegyetlenség volna, ez a lelketlen tömeg nem érdemelné meg, hogy csak egy csepp vér is ontassék érte. A háborús zavarokat tölhasználni nagy tőkék kihalászására közönséges hiénatempó, amelyért a legszigorúbb büntetés is enyhe. Értsük meg végre, hogy a nagy gazdasági erőpróba szempontjából, a melynek létünkért vívott harcunk tette ki az egész nemzetet, egyikünk sem elhanyagolható, közömbös alany. A legkisebb gazdasági érték eltékozlása is bün a nemzet élete ellen e napokban, bün a véröket ontó százezrek ellen. Ha máskor nem tudtuk magunkat emancipálni az önzés alól, legalább ezekben a véresen komoly időkben emelkedjünk föl olyan magaslatra, ahonnan egyéni jólétünkün túl is látunk értékeket. Ennek a nemzet érdekeit tekintő legszentebb kötelességszerű önzetlenségnek meg kell jelennie nemcsak vezércikkekben, hanem a piacon is, mindenegyikünk életében is. Hazaszeretetünket ne zárjuk be trikoloros kirakatainkba, ott van a helye a pult mellett, a mérlegen, az ármegszabásban ! Az a fogyasztó szorítsa le igen sokszor már úgysem normális igényeit. Tessék takarékoskodni, nem mert ez az út visz a meggazdagodáshoz, hanem mert ezt követeli az egész nemzet érdeke. A háborús piacot sem a termelő, sem a kereskedő ne tekintse olyan forrásnak, amelyből a legkönnyebben halászható ki a nagy tőke! Régi, ósdi szóval mindez annyit jelent, hogy morális szempontok szerint kell igazodnia egész gazdasági életünknek! Mindaz, aki a mindenen átgázoló kalmár-szellem alól nem tudja fölszabadítani önmagát, kegyetlenül vétkezik az ellen a Haza ellen, amelynek annyit köszön. Mert jól jegyezzük meg: két fronton folyik a harc, odakünn és idebenn, a fegyveres erők mellett élethalálharcot vívnak a gazdasági erők is s ez utóbbi küzdelem sorsa fogja megpecsételni a fegyveres küzdelmek sorsát! Odakünn legendákat, meséket sző a magyar vitézség: legyen visszhang reá a mi minden legkisebb erőt is szentül tisztelő, komoly, aktív hazaszeretetünk! Y 7= A v. tanács ülései. Mostanában szinte permanenciában van városunk nemes tanácsa. Alig van nap, melyen nem ülésezik. Ezek a rendkívüli tanácsülések természetesen a requirálással s általában a közélelmezéssel függnek össze. Szívesen leközölnek a tanács ily mélyen csak szemekbe lehet nézni. S engem húzott a nézés, előrehajoltam a vágyam, az elszálló lelkem után. így nézem majd azt, kit várok s kinek síromba el kell jönnie. Vagy talán jobb lesz, ha elégetik ez Írásokat? Nem bánom azt sem. Égessék el, hamúját gyűjtsék össze, tegyék üvegtetejű dobozba, vagy aranyszelencébe, de vigyázzanak, hogy soha senki ki ne nyithassa, mert esetleg valakin úrrá lenne a bennük elhamvadt vágy és fájdalom. S én akkor nem tudnék nyugodtan pihenni s akkor, tudom, magamra maradnék, mert az egyetlen eljövendőnek nála akadna dolga s nem jöhetne hozzám. Pedig én várom, én biztosan várom. Akik pedig tudnak rólam, akiknek szemükön át. emlékeikbe lerajzolódtam, akikhez valaha szóltam, vagy irtam, nyissák ki egy éjjel ablakukat s elégetett emlékemet szórják ki az éjjeli szélbe. Egy itthagyott emlék könnyen zavarná . . . Kopogás hallatszott az ajtón. Egy megbízott gondosan csomagolt piros, illatos rózsaszállal lépett a beteg szobájába. Csókok illata érzett rajta s ő is megcsókolta a rózsát. Aztán kimerülten visszahanyatlott vánkosára. Homályos szemmel látta a két kis gyereket a szoba sarkában. Látta a várat, init építettek. intézkedéseit, ámde úgy a főispán, mint a k. ügyész a napokban értesítette a lapszerkesztőket, hogy az ily természetű hirek közlése tilos, miután a hadsereg érdekeit veszélyeztethetné. Olvasóinknak ezek után ne tűnjék fel, ha a requirálás részleteiről következetesen hallgatni fogunk még akkor is, ha más lapok esetleg irnak is róluk. Városi közgyűlés. — 1915 március 1. — A február 26.-Í áll. választmányi ülés óta, s különösen vasárnap óta, hogy a részletek az újságok révén köztudomásúvá lettek, Pápa város lakossága nagy izgalommal tekintett a hétfői közgyűlés elé. Valóságos lázas állapot, forrongás uralta a kedélyeket s alig akadt ember, ki napokon át másról tárgyalt volna, mint a magisztrátus állítólagos mulasztásairól és a most bekövetkezendő vád alá helyezéséről. A sorompók késedelmes leeresztése, a maximális árak figyelrnen kivül hagyása, a requirálási jog megszerzése körül való mulasztás mindmegannyi témája volt a tanács elleni kifakadásoknak. A lakossággal párhuzamosan, valamivel higgadtabban ugyan, de komolyan előre tárgyalták az eseményeket a városatyák, kik a szokatlanul hevesnek ígérkező közgyűlést megelőzőleg bizony elszánták magukat a legmesszebbmenő áldozatok megtételére, de egyszersmint a legszigorúbb bíráskodásra is. Ilyen általános felháborodás- közepette érkezett el a közgyűlés ideje, hétfő délután 3 órája, amikorra a közgyűlési teremben igen szép számmal gyülekeztek a v. képviselők. Eleinte, a megnyitásnál tán 50-en voltak csak, de Aztán tündérlátomásai jöttek. Valakit látott szobájába lépni. Leült ágyára. Mosolygott, feléje tárta két kezét. Köszönte jóságát. Nagyon boldog volt. Suttogott szerelmes szavakat egy láthatatlan valakihez, akit csak »Te«-nek szólított. A kis fiú és a kis leány moccanni sem mertek. Lassan alkonyodóra szállt az este s kinn az utcán már rárajzolták a lámpák útinenti fák ágainak árnyékrajzát a házak falára. A fiú csak azt tudta, hogy a bácsi boldog, szépen mesél. Miért nem tesz így mindig? Látta, hogy a bácsi felnyújtja karját a kis asztalra, lehúz róla egy papírlapot. Gyújtót keres s meggyújtja vele a papirt. Hirtelen világosság ömlik el a szobában, a papir ég. A bácsi nagyon boldogan mosolyog s valamit kérdez valakitől, akit nem látni. Aztán visszahanyatlik karja. Megijedten ment ki a két kis gyerek. Anyjukat keresték. Nem szóltak semmit. Melléje húzódtak, szemeit folyton keresték nézésükkel, mintha abból magyarázat sugározna. Aztán a kis leány felült anyja ölébe, a kis fiú pedig nagy komolyan megszólalt: — Én szépen megkérem a Jézuskát, hogy nekem negyvenkettős ágyút hozzon. Én lőni akarok ; de nem a várat, mit építettünk, nem is a csúnya oroszokat, hanem a »Te«-t. Ma a halál előtt vagyok. Mindenki könnyes szemmel néz rám, mert seb van mellemen, mert a golyó a halált hivja a maga után nyitva hagyott ajtón át. Anyám csak titkon sir s forrón ölel, csókol, hogy lázamat csillapítsa. Kívüle egy valaki még megcsókolt volna, de én tudom, hogy vagy a szenvedély, vagy a végbúcsú csókja lett volna az, nem a biztatásé s én nem akartam. Ezért irom ma végső akaratom. Tudom itt van mögöttem már az éjjel, melyből nem lesz soha felébredésem, hanem örök élő álmomnak kezdete. Gondolatokat loptam a világtól. Nem akarom neki visszaadni. Tegyék őket mellém — leírtam, lerajzoltam őket — kisérjenek el örökké élő álmomba, a sirba. Színezzék álmaimat, tegyék gazdaggá s rejtsék el maguk közt azt, akit várok, akinek jönnie kell. Öltöztessék szines álomruhába, titkon lopják elém, hogy ne tudjam, mikor jön. De azontúl mindig róla meséljenek. S én nézni fogom őt, mint egykor nagy viz partján, hol álom fogott el a végtelen láttára. Kiszálltam a vizből, felültem a fürdő hídjának korlátjára, könyökem térdemre, állam tenyerembe támasztottam s végtelen vággyal néztem a nagy viz ködös arculatát. Mintha valami titkos szempár lett volna előttem, úgy néztem, mert