Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-03-07 / 10. szám

X. évfolyam. Pápa, 1915 március 7. 10. szám. PAPA ES VIDÉK Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap, A pápai Katolikus Kör és a paoa-csothi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdcnos: A Pápai Katbolikus Kör. Ideigl. felelős szerkesztő: Szentgyörgyl Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Kettős küzdelem. Hindenburg egy nyilatkozatában a győzelmet annak a félnek helyezte kilátásba, amelyiknek erősebb lesz az idegzete. Az üde, egészséges idegzet mindenesetre sok kedvező ok harmonikus közreműködésének eredménye, de talán egyik sem bír annyira a conditio sinequa non jellegével, mint a gazdasági kérdés szerencsés megoldása. Poézis kevés, de igazság annál több van Hindenburg nyilatkozatának olyatén értelmezésében, hogy az erős, edzett idegzet jelentékeny részben — gyomorkérdés. Gazdaságilag összeroppant nemzet kezéből erőtlenül hull ki a fegyver . . . Amelyik félhez betoppan az éhínség réme, ott megfagy a jövőbe vetett remény, kialszik a lelkesedés tüze, megtörnek az erők. A künn, a fronton dúló küzdelemmel párhuzamosan folyik a front mögött a másik, a gazdasági küzdelem s ez utóbbi küzdelemben nyert győzelem lesz forrása fegyvereink győzelmének. Hála a jóságos, omló magyar földnek, ilyen szempontból is nyugodtan tekinthetünk a jövő elé. Olyan egyén keltegeti a nemzetben a bizalmat gazdasági erőibe, kinek gazdasági viszonyainkról, teljesítő képességünkről talán legtisztább képe van. Wekerle Sándor a Hadsegélyző Bizottság egyik fölolvasó gyűlésén nyugodt, hideg logikával veszi vizsgálat alá nemzeti erőinket, s nem a hiányok fölött elsikló optimizmussal, hanem tényekből összefűzött következtetéssel mutat rá a létünket biztosító igazságra, hogy közgazdasági organizmusunk megbírja ezt a borzalmas erőpróbát. De ez az előkefő helyről jött reális biztatás nem akarja elterelni a nemzet tekintetét azokról a nagy megrázkódtatásokról, amelyekre gazdasági életünkben is el kell készülve lennünk. Nem gazdasági erőink könnyelmű fecsérlésére való fölhívás Wekerle előadása, ellenkezőleg a saját erőinkbe vetett bizalomnak érzékennyé kell tennie a nemzet mindenegyes tagjának lelkiismeretét, hogy a nagy véráldozat gyümölcseit ne veszélyeztessük gazdasági értékeink — amelyekhez úgyszólván létünk fűződik, — oktalan lelkiismeretlen pazarlásával. Ha ennek a kettős harcnak eddigi hullámzását figyeljük, be kell vallanunk, hogy míg a véráldozat meghozatalában a nemzet méltó maradt múltjához, addig gazdasági erőink kezelésében sok helyütt ütötte föl a fejét a lelkiismeretlenség. Nem kell ehhez bizonyíték. A hihetetlenül felszöktetett árak nemcsak azt hirdetik, hogy a háború minden téren érezteti kártékony hatását, hanem igen sok esetben szomorú jelei annak a kegyetlen lelkiismeretlenségnek, amely a hazaszeretetet a harctérre lokalizálja s közben a zavarosban halász. Tudjuk jól, hogy a háborúnak elmaradhatatlan következménye az általános drágulás. De tudjuk azt is, hogy akárhány cikk van, amelynél az árak fölsrófolásának jogosúltsága egyáltalán nincsen. Nem lehet a háború következményeinek számlájára írni azt az üzérkedést sem, amely akárhányszor odatolakodik a termelő s TÁRCA. »Te". — Irta: ? Magára maradt súlyos sebével. Hazakerült, szerető gondozással vették körül, de érezte, hogy a mellében levő golyó nem mozdulatlan. A halál előtt jár, s neki már nemsokára vége. Nem várt már semmit, leszámolt. Titkos vágyai voltak, de azokat nem mondhatta el senkinek. Végső akaratát azonban tisztelni fogják. Leirja. Felült nagynehezen. Közelebb húzta ágyához a kis betegasztalt, mi közvetlen eléje nyújtotta lapját, úgy, hogy ülve jól Írhatott. De nem volt tintája, tolla, papírja. Fölkelni nem tudott. Csöngetésére kopogás hallatszott ajtaján. A kis szoba egészen megtelt a kopogás zajával. Halkan mondta ki a »lehet«-et. Az ajtó nem nyilt ki. Újabb kopogás, újabb »lehet«. Végül kivágódik az ajtó s két kis gyerek, kis fiú és kis leány futnak- örömmel a szobába. Nevetnek, hogy megtréfálták a bácsit. Újságokkal van tele kis kezük, s mikor kinevették magukat, hangosan elkiáltja magát a kis leány: A Naap, Az Fest, Taablatt. Újságot akar árulni. A kis fiú elkomolyodva nézi a bácsit, aztán leül a sarokba, hol az építőszekrény kövei halmozódnak. A kisleány oda adja az újságot a bácsinak s elcsöndesedve telepszik a fiú mellé. Halkan, csöndben várat építenek. A beteg intett a kis fiúnak. Tintát, tollat, papirt kéret vele. Hozzáfogott az Íráshoz. ... és örökké élő álmom kezdődjék, hogyha meghalok. Hagyjanak magamra, senki ne zavarjon, mint mostanában éjjeli züllött kiáltás, bútorok titkos pattogása. Hagyjanak magamra várásommal s csak az az egy merjen belépni síromba, de oda is álomköntösben, test nélkül. Az az egy ne riadjon vissza, jöjjön, de úgy, amint várom. Őt keresve jártam a világot, bujtani könyveket, ültem kormos vasúti kocsik bársonypárnáján. Mindenkinek, kivel találkoztam, szemébe néztem, biztatón néz-e rám. S nem találtam meg azt a két szemet, mely csak egynek tulajdona lehet. Az-é, akit álmomban is várok. Kerestem két ajkat, hogy szelíden s nem szenvedéllyel, szánakozón, de nem végbúcsúval, engem csókoljon. Beszéltem örök vágyról éjjeli mondatokat, de, mikor homlokomra nyúltam, hogy megfogjam a rásimuló kezet, anyám keze volt ott. Mikor felnyitottam szemem, anyám szemébe néztem. Mikor beszédre nyílott ajkam, anyám hallgatta csak s ő csókolt pihenést lázas ajkamra. Pedig az ő szeme mindig könnyes; az ő füle megért ugyan, de szivét hasogatja minden szóm; s az ő ajka örök végbúcsúval, sírástól remegve tapad ajkamra. Nerp, nem ő az, akit keresek. S keresek álmomban tovább, még a sirban is várom, hol örök élő álmom kezdődjék s hagyjanak magamra várásommal. Csak az az egy merjen belépni siromba, de oda is álomköntösben, test nélkül.